Lienemar Book

És tényleg ezeket álmodtam!

19.fejezet
  • Miért jöttél? – kérdeztem, kicsit sem nyugodt hangon. Fura. Nem vagyok dühös. Belül nem. A hangom mégis ingerültséget sugároz.

  • Kérlek, hallgass meg! Katy, én … – felnézett rám, mert eddig nem tudott a szemembe nézni. De azok tényleg könnyek a szemében? Biztos képzelődőm. Más magyarázat nincs. - én sajnálom. Kimondhatatlanul. Ha tudtam volna, hogy ilyen állapotba kerülsz, akkor nem tettem volna meg. Nem tudtam, hogy tényleg érezel valamit irántam. Csak egy hírtelen jött hülye ötlet volt amit ott csináltam. És megijedtem.

Felnevettem, kicsit gúnyosan és erőltetetten. Ez most komoly? Csak magyarázkodik. Folyton ezt csinálja, de abban nagyon profi. Az ember gyomrába úgy tud lyukat beszélni, hogy az észre sem veszi, csak mikor már nincs mit tenni. Engem is így csavart az ujjai köré. De éreztem, ennek a beszélgetésnek az lesz a vége, hogy ő kijelenti azt a mondatot, amelyet egy szerelmesnek soha nem szabad mondani. Csak barátok. Jobb lesz, ha megelőzőm őt ezzel.

  • Csalódtam benned. Amikor otthagytál, egy olyan pillanat után, az valahogy lehetetlennek tűnt. Akkor még nem értettem, miért tetted. Kis idő múlva azonban rájöttem. Szereted, ha valaki epekedik utánad, az persze nem érdekel, hogy ha a másik szenved. Tudod te, hogy milyen érzés ez? Hogy bármit teszel, bármilyen fájdalmat is okozol nekem, én mindig szeretni foglak!?

  • Katy... – nézett rám könyörgő szemekkel – Sajnálom. Én tényleg nem tudtam. Észre kellett volna vennem. Vak voltam. Kérlek, gyere ki. Meg akarom beszéli. Akkor ott, megváltozott valami.

Nagy levegőt vettem. Most kimenjek? Ilyenkor nem illene kiosonni egy fiúhoz. Egy tisztességes lány bemenne a házba és azzal otthagyná a fiút, majd holnap keress, nappal. De már maga a szerelem érzése nem egy tisztességes dolog. A szerelem követel dolgokat, néha erőszakosan is. Szenvedést okoz, olyan mértékű fájdalmat, amit más eszközökkel lehetetlen elérni. Át akartam még gondolni alaposan. Pontosan mért ne hallgassak az ösztöneimre? Ki akarok menni hozzá. Ebben biztos vagyok. Katy, itt az ideje gondolkodás nélkül cselekedni. Mivel nem volt nálam a kapuhoz a kulcs, a kerítésen keresztül kellett  kiosonnom. A lábamat először a kilincsre raktam, felrugaszkodtam. A lábam csúszott lefelé, az egyetlen kijutási lehetőségemről. Gyorsan kellett cselekednem. A másik lábamat átlendítettem a kerítés felett. Elég magasra kellett lendítenem, de sikerült. A kerítés tetején ültem, kicsik kényelmetlen volt. Erik segítségével leérkeztem a földre. Huh, ez legalább jól ment, mert tanácstalan voltam. Ilyen helyzetekben mit kellene csinálnom? Fogalmam sincs. Ilyen helyzetbe ritkán kerültem, pontosabban soha. Álltam és vártam. Elvégre ő akarta, hogy kijöjjek. Tessék, itt vagyok! Hallgatlak! Felemelte az egyik kezét, félúton megállította, nagy levegőt vett, újra leengedte. Csak pislogtam rá, olyan hülyén nézhetek ki!

  • Furcsa. – hát ez a kijelentés a részéről sokat segített. Köszi.

  • Micsoda?

  • Ez a helyzet. Tudom, hogy te mit érezel. Előbb mondtad, hogy szeretsz. Viszont én... nem tudom. Irántad nem érzek nagyrészt semmit, csak barátságot. Bocsi, de ezt nem lehet szépen közölni. Ezért sajnálom! Szégyenlem magam. Fájdalmat okoztam neked, pedig nem akartam. Hidd el, fontos vagy nekem. Az egyik barátom vagy. De amióta elcsesztem, azóta hiányzol, és úgy érzem, többet jelentesz. Egyszerűen össze vagyok zavarodva, ha rólad van szó. De nem akarok többet, mint ami volt.

  • Oké. Megértettem. Ha ennyi, akkor én megyek vissza aludni.

Újra felraktam a lábam a kilincsre, mire ő visszarántott a helyemre. A karomat szorította, nem akart elengedni.  Most meg mit akar? Kérdőn néztem rá, ő elég mérgesnek tűnt. Mi baja?

  • Ez komoly! Csak ennyi! Hihetetlen vagy! Egyáltalán érezel te szerelmet? Borzasztóan közömbös vagy! Csak így lelépnél?

Ezen csak nevetni tudtam. Vicces a gyerek! Ugye nem gondolja komolyan, hogy erről most fogunk beszélni?

  • Most meg mi olyan szórakoztató? – még jobban megszorította a kezem, de végül elengedte.

  • Csak az, hogy én is pont ezt kérdeztem tőled ilyen kétségbeesetten, mikor te léptél le. Ez csak a sors fintorra lehet. Képzeld! A kérdésedre a válasz az, hogy igen és igen. Már 4 éve folyton te jársz a fejemben. És ez így is lesz még egy ideig. Ami nagy szÍvás. Hidd el, eleget szenvedtem miattad, kérdezd csak meg anyumat. Ezzel csak újra fájdalmat okoztál. Szóval, minek jöttél? Élvezed, ha szenvedni látsz? Nem értem, miért érdemlem meg ezt. Nem tettem ellened semmit. Ha igen, akkor azt mondd el nekem, kíváncsin vagyok rá. Ha meg nincs ilyen indokod, húzz el innen! Most! Ezt akartad!? Remélem most örülsz! Azt mondtad, nagy részben barátok. Számomra ez azt jelenti, hogy nem. De ezt már tudom. Tudom, hogy nincs esélyem.

A kis monológom alatt lesütötte a szemét. Na nézd csak! Csak nem lelkiismeret furdalása van? Vagy azon gondolkodik, hogyan vághatnak vissza? Ha ez a helyzet, akkor semmi esélye! Az indulatok, olyan mértékben jelen voltak a szervezetemben, hogy a kezem akaratlanul remegett. Ilyen még nem nagyon volt.

  • Katy... – kellemesen meglepett a hangja, bársonyosabb hangon szólt hozzám, mint ahogy szokott. Remélem nem sajnál. A sajnálatából nem kérek! – tényleg tisztázni akartam. Bíztam benne, hogy újra lehetünk barátok. De amit mondtál, abból azt szűrtem le, hogy ez nem lehetséges. Boldoggá tett volna, ha úgy váltunk volna szét, mint jó barátok. És úgy is éltünk volna. Én nem keresek barátnőt! Értsd meg ezt!

  • Már megértettem, hogy nincs esélyünk. Hogy is lehetne! Ez nem is kérdés! Nézz csak rám, egy örök vesztes vagyok! És te? Te vagy az a srác, akiért mindenki odavan, titokban vagy nyilvánosan! Aki azt mondja, hogy nem jössz be neki, az hazudik! Szerinted miért titkoltam!? Mert Tudtam, nincs esélyem! Ez eddig is világos volt! A barátságunkat meg hagyjuk! Jobb lesz, ha csak ismerősök leszünk és kész! Ne várj tőlem többet! Szerencsére, hogy ősztől már nem fogunk találkozni. Te fősulira mész. Ez csak megkönnyíti az egészet.
  • Nem! Nem akarom, hogy csak ismerősök legyünk!

  • Akkor mit akarsz!? Az Isten szerelmére! Vagy mindent, vagy semmit! Más nem megy!

  • Katy... kérlek!

  • Nem, én kérlek Erik. Döntsd el! Ha a szívemre hallgatok, akkor minden, ha az eszemre, akkor semmi. Rajtad múlik! Szóllj ha döntöttél!

18. fejezet

Végre itthon. És egyedül. Régebben örültem ennek. Egyedül lenni, elmélkedni különféle dolgokon. Azokban az időkben, amikor még nyugodt volt az életem,  érzelmileg pedig nem voltam labilis. A plátói szerelem tökéletes volt. Vágyakozni valami olyan utána, ami félelmet is okozott. A félelmem abból adódott, hogy ha megtudja ezt a titkot, mit szól hozzá, és általában attól rettegtem, hogy a kapcsolatunk tönkre fog menni. Az az eddig felépített valami, ami kettőnk közt van, túl gyenge és semmissé lesz, ha tudomást szerez a valódi érzéseimről. Ezeket éreztem a 4 év nagy részében. Elég fájdalmas volt, de sokkal jobb, mint a mostani helyzet.

A lelki fájdalmamat most a testi kimerültségem is felerősítette. Zombi Katy újra lecsap. Ezúttal az áldozat szerepében az ágyam volt, ami nagyon jó kis szereposztásnak ígérkezik. Legalábbis két három órára, majd szerepváltás történik, amit a könyveim kapnak meg. Hm... de régen is olvastam már el egy jó könyvet! Úgy hiányzik már az olvasás. Holnap pedig olyan filmet fogok forgatni amit, csak egy egyszemélyes moziban vetítenek majd, vagyis az agyamban. Juj, de jó lesz!

Pontosaitok... jó lett volna, ha nem kaptam volna egy SMS t éjjeli 3 órakkor, egy ismeretlen számról, ami felzaklatott.

Mizujs?

Csak pislogni tudtam. Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, erre most mit reagáljak. Leraktam a telefont a helyére az éjjeli szekrényemen, és vissza akartam aludni. Fáradt voltam, aludni akartam. De csak akartam. Beindult az a folyamat, amit az ember utál, ha éjjel elkezdődik. Elkezdtem azon agyalni, hogy ki lehet az. A kíváncsiság rossz tulajdonságom. Nyilvánvaló, hogy téves szám. Különben is, ki írogat 3 órakkor? De a legmeglepőbb, hogy pont nekem? Ez a két kérdő mondat megváltoztatta a terveimet, nem vett rá semmi, hogy vissza aludjak. Egyszerűen nem ment. Tuti holnap is fáradt leszek! Király! Nem fogom kialudni magam. De ha nem teszem meg, akkor ezen fogok rágódni.

Újra kezemben találtam a telefonom, ezúttal az éjjeli lámpámat is felkapcsoltam. Vissza is írtam.

Ki vagy?

Ha most nem kapom meg a választ, nem fogok aludni. Szeretem, a rejtélyeket, de nem 3 órakkor.

Felébresztettelek?

Nocsak, a kis észlény! Vajon mire számíthatott? De ha már elkezdtem a faggatást...

Ki vagy?

Rá érsz most?

Ha azt hiszi válaszolok neki amíg nem mondja meg a nevét, akkor téved. Ebből nem engedek.

Ki vagy?

Majd meglátod... Ráérsz?

Ki vagy?

Lehetetlen alak vagy, Katy!

Oké. Ez tényleg nem téves hívás. Vagy ha igen, akkor van akkora véletlen, hogy a szerencsétlen, egy másik Katyt keres? Azonban kezdek bepárázni. Remélem nem egy őrülttel van dolgom. Lehet, egész nap kémkedik utánam és most is itt van a házunkkal szemben és az ablakomat nézi. Jaj, minek is gondolok ilyenekre! Túl sokat olvasok... Csak az a baj, hogy a gondolattól a pulzusom egyből felgyorsult. A biztonság kedvéért ellenőrzöm, van e valaki a házunkkal szemben. Abból nem lehet semmi gond.

Első gondolatban azt akartam, hogy simán felkelek és odabaktatni, de akkor lebuktatnám magam. Hiszen ég a lámpa és a mozgolódásommal felhívnám a figyelmét. Ki tudja, biztos ami biztos... Tehetségesen legurultam a földre, majd kúszó állásba feküdtem a földön és elkezdtem dúdolni Mission Impossible filmzenéjét, amitől valahogy jobban éreztem magam, mintha ez egy játék lenne és az előző negatív gondolataimat már el is felejtettem. Rám 100% ban igaz az, hogy a zene nyugtat.

Mikorra odaértem az ablakhoz, elővettem a telefonom a pizsamám hátsó zsebéből, és újra bepötyögtem az eddig is írt szövegemet.

Ki vagy te?

Lassan kidugtam a fejem. Gyorsan szétnéztem, majd visszahúztam a fejem. Hm... sötét van, alig látni valamit. Megint kidugtam a fejem, és ekkor láttam, hogy tényleg van valaki a házunkkal szemben és a telefonját nyomkodja. Kinyílt a szemem a csodálkozástól. Előbb csak... nem is gondoltam komolyan, csak viccnek szántam az ötletet. De ez már nem vicces. Tényleg volt ott valaki. Annyira nem tudtam megfigyelni, hogyan is nézhet ki. Megint kidugtam a fejem a függöny alatt, de gyorsan vissza is húztam, mert a telefonom csipogott, SMS miatt. Szívinfarktust közelében jártam. Nagyon gáz ez az ügy...

Ráérsz?

Ne pánikolj Katy! Nyugi, nyugi nyugi. Biztos van logikus magyarázat. Megint rávettem magam hogy kinézzek. Még mindig a telefonját nyomkodta az a valaki. Lehet, nem is ő ír nekem. Hunyorítva jobban megnéztem magamnak a fickót. Határozottan fickó volt. A vonásai ismerősek voltak. Olyan... olyan ismerősek... Ki lehet az? Nem tudom.

Mit akarsz?

Ezúttal áttértem egy másik kérdésre. Kicsit uncsi volt már ismételgetni ugyanazt. Újra megnéztem magamnak a fickót. A telefonját közelebb vitte az arcához így megláttam kivel van dolgom. Ha ő írogat nekem. És ekkor változott meg a helyzet... én leszek az őrült gyilkos, Erik meg az áldozat. Igen, Erik az. Máskor kiszúrtam volna, messziről, de ez most nem ment. Nem ismertem fel egyből, biztos nagyon be voltam tojva. Mit akarhat itt? Már nincs kétségem a kíléről. Nem bírtam megállni...

Erik, te vagy az? Mert ha igen akkor látlak az utca másik oldalán!

Nem írt az illető. Két perc telt el, de semmi. Ó, igen! Már biztos vagyok benne, hogy ő az! Betojt. A kis...

Csak beszélni akarok veled, nyugodtan. Benne vagy?

Nem tudom. Benne vagyok e? Nem tudom. Akarom látni? Igen. Akarom hallani a hangját? Igen. Meg akarom érinteni? Igen. Még mindig szeretem? Igen, igen és igen. Hát, ezek szerint találkozni akarok vele...

Most nem tudok kimenni. Anya észre venné.

Jó lesz holnap is beszélni... Felemelkedtem a búvóhelyemről, a függöny elé álltam, láttam, amint közelebb jön. Nincs kétségem. Ez az ő járása. Az ő, tökéletes járása. Egy fura érzés öntött el, amiatt, hogy éjjel itt van nálam.

Mássz ki az ablakon. Muszáj találkoznom veled. Gyere ki! Most!

A pulzusom megint felemelkedett, nem is olyan kicsit. Mit akarhat? Szerencse, hogy nem olyan messze van az ablakom a földtől. Mennem kellene? Nem. Szeretném? Igen. Az első kérdést az agyam, a másodikat a szívem tette fel és válaszolt is rá. A folytatáson gondolkoztam, mikor ösztönösen kinyitottam az ablakot, amilyen halkan csak tudtam, és leereszkedtem. Ő már a kerítésünk másik oldalán volt, engem nézett. Odamentem, boldogság öntött el, tetőtől talpig. Azok a kék szemek... Bele akarok harapni ebbe a srácba. Felbecsülhetetlenül kívántam az ölelését, a csókjait. Legutóbb is olyan jó volt őt érezni a konyhánk előtt. Csak hogy ő elrontott mindent. Nem szórakozta ki még magát? Látni akarja, hogyan szenvedek? Ha szenvedést akar, kkor jó helyre jött. Csak rossz időben.

Teljesen a kerítésnek dőlt, egyik kezével a kerítésünk rácsait szorongatta, a másik a teste mellett lógott, a kezét hol ökölben, hol kinyújtva tartotta. Amikor a szemébe néztem, ő gyorsan elkapta az övét. Csak egy hazug ember nem tud a másik szemébe nézni. Vagy egy olyan, aki tudja, hogy rosszat tett és ki akar engesztelni a hibái miatt.

17. fejezet
  • Hé, észrevetted, hogy most nem lett piszkos a ruhám? – tettem fel a kérdést mosolyogva. Egész úton, csak nevettünk. Én azért, mert meglepődtem, hogy ilyen jól tud történetet mesélni ráadásul olyan jó sztorikkal állt elő, amiket nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ő meg azért, mert újra átéli a kínos és a vicces eseményeket, amik mind vele történtek meg. A beszélgetésünk elején még azt mondta, hogy meg akar ismerni. Akkor miért magáról beszél? Tuti, hogy beképzelt. De neki legalább van miért beképzeltnek lennie... Talán még sajnálom is, hogy elértünk az otthonomig. Jack is kerékpárral volt, szóval nem kellett volna gyalogolnunk, de mi mégis azt tettük.

  • Igen, aminek nagyon örülök.

  • Miért?

  • Mert így sokkal jobban tetszel. –  A kis nyalizógép!

  • Kérdezhetek valamit? - most, hogy már én is szóhoz jutottam, megpróbálok valami olyat kérdezni, ami nem hagy nyugodni.

  • Persze!

  • Miért akarsz annyira a barátom lenni? Még senki nem erőltette rám ezt, amit te. De miért éri meg neked?

  • Mondtam már, tetszel. Nagyon is. - válaszolta a válla fölött hatra nézve, mert már indult is tovább - Szép napot hercegnőm!

  • Neked is, Jack. – Okééé. Ez most mit akar jelenteni a részéről? Hogy is tetszek neki? Lehet, jobb ha nem tudom meg. Soha.

16. fejezet

- Katy, kérlek várj meg mindjárt jövök, csak ezt leadom. – Mondta Jack, mikor visszaértünk miközben meglóbálta előttem az övtáskáját, úgy húsz perccel ezelőtt. Nem. Már huszonegy perce. Komolyan képes vagyok ennyit várni valakire, aki lehet, hogy itt hagyott? Egyáltalán minek várjam meg?
Mielőtt elindultunk volna a piacra, Emma kiosztotta a feladatomat. Azt mondta, hogy ha visszaértünk, ne keressem meg, hanem egyből menjek haza, Jack majd átadja a bevételt és rendbe teszi a furgont. Miért is nem hallgatok rá, és megyek haza? De megígértem Jacknek, hogy megvárom. És amit megígérek, azt be is tartom.
Már huszonöt perc telt el és sehol senki. Jó. Harmincig várok. Ez lesz az a bizonyos apróbetűs rész a szóbeli megállapodásunkban. Csak nem várhatok örökké. 30 perc, se több, se kevesebb.
Huszonnyolc perc. Még van két perced haver. Csak azt remélem, hogy ő is olvasta az apróbetűs részt és ha már nem leszek itt akkor tudni fogja, a 30 perc már eltelt. Ha meg nem olvasta, akkor is észre fogja venni, hogy nem vagyok elérhető ezen a helyen. Egyáltalán miért gondolom azt, hogy valami dolga van és nem azt, hogy átvert az a szemétládának való. Jobb lesz, ha inkább indulok. Miért bízok ennyire benne? Ezek után jobb lesz, ha őt se látom többé. Minden pasi ilyen megbízhatatlan? Vagy csak a megbízhatatlanokat fogom ki? Ezt nem fogom megtudni.
- Itt vagyok... itt vagyok! – kiabálta a hátam mögül. Ez meglepett. Honnan jött ez elő? Hiszen a másik irányból vártam. Hm... de volt még majdnem másfél perce. Időben jött.
- Merre voltál? És neked mit jelent az, hogy mindjárt jövök? Csak mert nekem max 10 percet.
- Bocsánat, így is siettem. Volt még egy kis dolgom. De itt vagyok. Mehetünk?
- Mégis hova? Én haza akarok menni, nem másféle.
- Tudom, én is oda gondoltam.
- Micsoda? Miért jönnél hozzám?
- Csak hazakísérlek. Azt akarom, hogy biztonságban hazaérj. Érted?
- Oh, rendes tőled, de nem vagyok már kicsi. Én is hazatalálok. Egyedül.
- Most miért vagy ilyen?
- Talán mert 30 percet vártam rád a semmiért. Ennyi idő alatt már otthon lennék. Értesz?
- Most baj, hogy veled akarok lenni? Csak jobban meg akarom ismerni az új barátomat.
- De én... – ennyi, ő győzött. Nem tudtam befejezni a mondatot. Ezt ő is tudta.
- Akkor mehetünk hercegnőm?
- Ne hívj így. A barátok nem hívják egymást így.
- Igen is, hercegnőm.
- Most komolyan idegesíteni akarsz? Mert ezzel csak ezt éred el.
- Ilyet mersz feltételezni rólam? Azt hittem ennél jobban ismersz... hercegnőm.
Ennyi volt. Nem elég, hogy megváratott, még szórakozik is. Fú, de utálom ezért. Jobb lesz, minél előbb távozni.
Megfordultam, sietősre fogtam a dolgot. Azt hiszi, büntetlenül szórakozhat velem. Ez túl sok. Igaz, volt már, hogy piszkáltak, de azok soha nem vallották magukat a barátaimnak. A barátaim nem szoktak piszkálni! Ez új volt. Olyannyira új, hogy elég is mára ennyi újdonságból. Amilyen peches vagyok, pont egy ilyen ,,barátot” fogtam ki, aki ennyire jól szórakozik, ha a ,,barátait” piszkálja. Kíváncsi vagyok, milyen barátai lehetnek ennek a srácnak. Egyáltalán vannak barátai? Kétlem...
- Katy! Hová sietsz? Hallod? Várj már meg! – még gyorsabbra vettem a tempót. Ha elég gyors vagyok, még mielőtt utol érne, én már fél úton leszek hazafelé. Szerencsére, hogy a biciklimet sem zártam le. Így sikerülhet... Siess Katy, siess!
Áuu! Még arra sem volt időm, hogy hangosan felkiáltjak máris a fölön landoltam. Pontosabban majdnem földön... Hogy mi is történt pontosan? Valószínűleg túlbecsültem a gyorsaságom és Jack utolért. De miért is csodálkozom? Amilyen felsőteste van a gyereknek, tuti sportol valamit. Vagy inkább mindent. Olyan nincs, hogy így szülessen valaki. Ugye? Ha valaki így akarna kinézni, minimum napi 20 km-t kellene futnia. Istenem! Miért hagytad, hogy lássam? Most ezzel fogok álmodni! A franc egye meg! Amúgy meg...
Mit hordok itt össze? Miért is álmodnék vele? Hiszen az előbb még megsértett! Kértem tőle valamit, de nem teljesítette, sőt, rátett egy lapáttal amiért megutáljam őt. Ha ezzel a gyerekkel álmodnék, az minimum egy horrorfilm lenne, tele szenvedésekkel. Mindegy is. Térjünk is vissza az előbb végbemenő forgatókönyvre! Valószínűleg utolért, és be is előzött. Nem vettem észre, és nekimentem. Miért ilyen... egy rakás szerencsétlenség vagyok. Katy, ideje hozzá szoknod az érzéshez! Nem nehéz kitalálni a folytatást... én ráestem, ő meg nevetett. Úgy nevetett, hogy rendesen belerázkódtam. Gyorsan magamhoz tértem. Fel kell kelnem róla. Talán van még esélyem eljutni a biciklimig és meglógni... De ez nem jött össze. Neki más terve volt velem. Csak félig tudtam felkelni, mivel ő vissza húzott magára. Ami jobban meglepett, mint amikor nekimentem.
- Hová sietsz? Nem jó velem?
- De én... – tényleg elakadt a lélegzetem és az összes dolog, amit ki tudtam mondani, ez a két szó volt. Pedig sok mindent mondani akartam. Hogy utálom, mit képzel, hagyjon békén és ezek szavak társait is szívesen hozzávágtam volna. De csak ez a két, rövid és reménytelen szó hagyta el a számat, a gyengeségem most teljesen kimutatkozott.
- Nyugi Katy. Most velem vagy. – Hogy legyek nyugodt, miközben  ő azt akarja, hogy rajta feküdjek, mikor ő az árnyékban heverészik? Felháborító és rendkívül... öm... mit is akartam mondani?  Önkéntelenül is el mosolyogtam a saját helyzetemen és talán... közelebb bújtam? Katy, katy, katy... Nem szégyelled magad? Előbb még le akartad koptatni, most meg hozzá bújsz? Szólalt mag a lelkiismeretem. Kedves lelkiismeret, menj a fenébe! Még a jó dolgokat sem élvezhetem? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? A képzeletemben jól pofon vágtam az emberi alakot öltő lelkiismeretemet, aki azonnal el is hallgatott. Na ugye! Jó kis lelkiismeret vagy te, csak tudnod kell, mikor fogd be. És most hagyj magamra! Nem akarok osztozni mással ezen a pillanaton.
Nem tudom mikor, de Jack elkezdte simogatni a hátam azzal a kezével, amin feküdtem. Jaj, lelkiismeret! Látod mit csináltál? Lemaradok a legfontosabb eseményekről miattad! Mikor fogok ilyen helyzetbe kerülni, egy ilyen sportos pasival? Tuti, hogy soha. Vagy legalábbis 0,0001 % rá az esély.  Tudom. Soha ne mondd hogy soha!
Az elmúlt néhány percet csendben töltöttük el, hallgattam, ahogy lélegzik és olyan jó érzés, hogy azokkal a nagy kezeivel simogat. Ennél nem lehet semmi sem jobb.
- Katy, én Sajnálom. Tudom, sokszor mondok olyat amit nem kellene. De nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Ha egyszer elkezdek valamit, azt nem hagyom félbe. Kérlek, jegyezd ezt meg, ha valami olyat mondanék, amivel megbántalak. Nem szándékos. Értesz? – Ez a srác gondolatolvasó? Mikor arra gondoltam, nem lehet jobb, jobb lett. Kedves, szerető hangon szólt hozzám ami jó érzés volt. Bocsánatot kért és elmondott egy titkot magáról. – Értesz? – Tette hozzá valamivel hangosabban.
- Igen, de most ölelj meg, kérlek. – Héj, ezt most miért mondtam? Jellemző... mikor kellene a hangom, nincs, mikor meg  nem kellene van. Ki érti ezt? De nem panaszkodom. Egyre jobban érzem magam a karjai között. Helló, ismerős érzés! Már találkoztunk néhányszor! Mindig ugyanazt érzem, mikor megölel. Őszinteséget és biztonságot. Hogy honnan érzem egy ölelésből az őszinteséget? Fogalmam sincs! De így van. Ezt érzem és kész. Miért nem érzem ezt másnál? Ez a sok kérdés, komolyan már az agyamra megy! Mikor kapom meg rájuk a választ? Az lenne a legjobb, ha minél előbb. Nem szeretem a tudatlanságot. Az ilyen jellegűt meg végképp nem.
Jó érés vele lenni. Egyre jobban bízok benne. Egyfelől ez jó hír, de egy kis hang, ami rossz akaratból van a fejembe, folyton azt mondja, ne bízz meg benne, pórul jársz! Pont ezért félek tőle. Mi történik, ha ő is átver? Lehet, hogy azt már tényleg nem bírom majd ki? Uh, megint ezek a kérdések. Nem lehetne, hogy most az egyszer ne gondolkozzak, hogy mi lesz a jövőben, lazuljak el és adjam át magam neki, mármint ennek az érzésnek, ennek a helyzetnek.
Én próbálkoztam... de nem ment. Valamiért mindig az jár a fejemben mostanában, mi van, ha ő is át akar verni. Ez a bizonytalanság teljesen a maga alá gyűrt. Pont ezért tettem olyat, amit meg fogok bánni úgy két perc múlva. Kibújtam a karjai alól, azok alól a karok alól, amik rendkívüli nyugalmat okoztak. Ez a nyugalom azonban nyugalmatlanságot eredményezett, mivel féltem, hogy eljön ennek az érzésnek is a böjtje... Ez a kettős érzés az őrületbe fog kergetni. Valamit tennem kellett az őrület elkerülése érdekében. De hogy mit, azt én sem tudom.
Elindultam, most már végleg haza. Nem bírtam megállni, hogy ne forduljak néhány lépés után vissza. Kis híján majdnem elájultam. Anyuciii! Hogy tudtam ott hagyni? Vissza akartam fordulni és újra oda bújni. Miért néz ki így? Még szerencse, hogy nem magamnak szánom, ezt a ruhákba csomagolt ajándékot, hanem Dorotynak. Ha az enyém lenne, én már megettem volna. Remélem neki is ízleni fog ez a finom falat.
A füvön volt elterülve, még mindig azokban a ruhákban, amikben ma volt. Különös, hogy tiszta izzadt volt, de nem zavart. Valamiért még tetszett is. Feltámaszkodott az alkarjára és onnan mért végig. Tényleg végigmért... De miért?
- Akkor most jössz vagy nem?
A kérdésemet meghallva mosolya még szélesebbre nyúlt.
- Mennyünk.

15. fejezet

Jack már elvégezte a munka nagyobb részét. Jó kis délelőtt volt, alig maradt valami, amit eladhatnánk még. Úgy látszott, a vásárolni akaró emberek 8 és 10 óra között jelentek meg tömegesen. Előtte, meg utána viszonylag nyugi volt. Annyira nem volt fárasztó, mint a fóliában, ami nem is olyan nagy baj. Nem tudom, Emma miért nem szeret itt lenni, emberek között. Igaz, számomra ez szokatlan, de szórakoztató is. Ennyi ember sürög - forog egy helyen, beszélgetnek, vásárolnak és olyan jó érzés, mikor visszamosolyognak rád. Elégedettek, az árucikkel, amit vettek. Kielégíteni egy ember, egy termék iránti szükségletét jó érzés.

Máskor nem mosolyognak vissza. Ahol én szoktam vásárolni boltokban, mindenhol olyan lehangoltak az eladók, kis híján agresszívnek tűnnek. Ők nem mosolyognak vissza, vagyis nem szeretik a munkájukat? Akkor miért dolgoznak ott egyáltalán? És az nem lehet kifogás, hogy csak ennyit tudnak kihozni magunkból. Ezt sehogy sem tudom megérteni. Az az ember, amelyik akar, és küzd a céljaiért, eléri az álmait. De ők nem küzdenek... Inkább azért boldogtalanok, mert lusták küzdeni és feladják. Lehet, hogy valamelyik boltos valami izgalmas munkát akart választani, de úgy gondolta, a képességei mellett ez lehetetlen. De ilyen nincs! Nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha jobban odatette volna magát, akkor sikerült volna.

Én még nem tudom mit akarok csinálni, de ha majd kiderül, az biztos, hogy nem fogom feladni, amíg el nem érem azt. Soha, de soha nem késő elkezdeni valamit. Én, fiatal fejjel így gondolom. Remélem, idősebb koromban is így fogom majd felfogni a dolgokat, mert ez jó érzés. Hinni a lehetetlenben is. Kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt az életérzést átadjam másoknak, hogy tanítsam. De pont azért tanulok keményen és kitartóan, hogy a jövőben, ha esetleg olyan munkát akarok, amit nehéz elérni, nekem ne legyen azzal gondom, hogy miért nem tanultam jobban, miért kell olyan munkát végeznem, ami nem tesz boldoggá. Ezt az eshetőséget el akarom kerülni.

Én erre, még általános iskolában jöttem rá. Szín kettes tanuló voltam. Nem voltam elégedett magammal, tudtam, hogy tudok jobbat is, de nem érdekelt. Azt nem tudom, mi volt rám ilyen hatással, de egy nyár alatt alaposan megváltoztam. A következő tanévtől fogva már négyes voltam, ami engem is nagyon meglepett, nem még a szüleimet vagy a tanáraimat. Nem mondtam el nekik, hogy jobbak lett a jegyeim, amikor kérdezték milyen az átlagom, mindig azt mondtam, nem fogok megbukni, ami igaz is, nem hazudtam nekik. Mikor meglátták a féléves bizonyítványomat, anyum csak pislogott és ellenőrizte, jó ellenőrzőt tart e a kezébe. Vicces volt látni a reakcióját. Apum nem lepődött meg ennyire. Mosolygott, egy puszit nyomott a fejemre és azt mondta, mindig tudtam, hogy te többet is tudsz. Ő nem ellenőrizte, hogy enyém e az ellenőrző. Ő hitt nekem. Akkor, ennek az értékét még nem fogtam fel, de most már igen.

Lassan 4 éve, hogy elveszítettem őt. Egy fájdalmas és szenvedésekkel teli betegség vitte el őt tőlem, amit rák néven ismer a világ. Az utolsó hónapban alig láttam őt. A kórházban feküdt és nem engedtek hozzá. Nem engedték hogy lássam, pedig nagyon hiányzott. Megértem, hogy nem akarták, hogy lássam őt szenvedni, de ő az én, egyetlen apukám volt. Pótolhatatlan szerepet töltött be az életemben, ami miatt egy hatalmas űrt hagyott maga mögött. Akkor, vagyis 4 éve, nem tudtam mit kezdeni vele. Egyetlen mentsváram a tanulás volt. Mikor tanultam, el felejtettem őt. Tudom, ez borzasztóan önzőn hangzik. Soha nem akartam elfelejteni és nem is fogom. Az emléke itt van velem most is és boldogsággal emlékszem vissza rá. Valamikor, a második év közepe táján kezdtem hozzászokni, hogy nincs velem. Azt nem is mesélem el, hogy anyum min ment keresztül. Ők szerették egymást. Boldogok voltam és tudom, hogy anya soha nem fog apapótlékot keresni. De ő még most is szenved. Sokkal jobban szenved mint én valaha. Lehet, hogy az lenne a normális, amit anyum érez apum hiánya miatt, és én kőszívű vagyok, mert már hozzászoktam, hogy nincs velem? Erre nem tudom a választ. Csak remélni tudom, hogy nincs igazam és anyum, meg az én is a gyászt fel tudjuk dolgozni. Szeretném ha velem lenne. Mindent meg tudnék tenni, hogy vissza hozzam őt. Bármit, ami csak lehetséges. És pont most dőlt meg az előbbi állításom... Igenis vannak lehetetlen dolgok...

14. fejezet

Mire a tömeg fogyni kezdett, dél körül járt az idő. Muszáj elmennem valami folyadékért, különben szomjan halok. A fél literes narancslé amit hoztam, rég elfogyott. Ahogy látom, Jack elbír a helyzettel nélkülem is.

  • Nem baj, ha elmegyek vízért? – kérdeztem tőle, miközben egy újabb láda virágot rakott le a földre, amit előrehozott. Szegény, neki is olyan melege volt, mint nekem, róla folyt a víz, hiába volt halásznadrágban és ujjatlan pólóban. Ebben az időben nem volt menekvés az őrületes meleg elől.

  • Nem. Menj csak. De siess vissza hercegnőm. – kacsintott. Kénytelen vagyok vissza szívni az előbb tett kijelentésemet... mégsem sajnálom. Akinek ilyen időben is van kedve humorizálni, annak nincs is annyira melege. Pedig akartam neki is hideg vizet hozni, de már nem tudom... Vissza akartam válaszolni, hogy ne hívjon így, de nem volt energiám vitatkozni. Utálom ha becézgetnek. Semmi közöm a hercegnőkhöz. A hercegnők szépek, bájosak és nem izzadnak úgy mint én. Akkor minek hív így? Érthetetlen.

Sikerült egy olyan árust találnom, ahol hűtve voltak az italok, csakhogy ott sor állt. Nem volt mit tennem. Beálltam én is a sor végére. Remélem Jack nem fog neheztelni a késésért. Kárpótlásért neki is viszek vizet. Komolyan mondom, azoknak az embereknek a fele előttem állt, akik itt, a piacon tartózkodtak. De már beálltam, és mögöttem is voltak. Végre oda jutottam és kikértem a legfontosabb dolgot, amire szükségem volt jelen pillanatban. Mikor a nyelvem hozzáért a vízhez, tisztára olyan volt, mintha sercegés hangját hallottam volna a számból. Az biztos, hogy segített. Elememben voltam utána. A vissza út sokkal rövidebbnek tűnt, mint amire számítottam. Csak az odajutásban egy valami állított meg. Vagy inkább valaki. Az egyik nagyon ,,kedves” osztálytársnőm állított meg. Igazából, én el akartam kerülni, de ő észrevett. Tudom, nem kedves tőlem, de én ilyen vagyok. Kerülöm a bajt. És ő maga a megtestesült baj. Mármint rám nézve. Elég sokat piszkált.. Nem akartam megint nevetség tárgya lenni... Elég volt a suliban.

 

  • Szia, Katy! Mizujs?

  • Szia, Doroty. Ömm... Jó volt látni, de sok dolgom van. Ha nem bánid, tovább mennék.

  • Értem én. Nem akarsz velem lógni. Megértem.  Akkor szia.

Azt a ... Most én vagyok a szemétláda. Ez komoly? Csak ne lenne ez a nagy lelkiismeret furdalásom... Meg ha lekoptatom most, a suliban lehet még többet fog zaklatni. Álljak közel az ellenséghez? Nem rossz taktika. De elsősoron a lelkiismeretem zavar. Ő is annyira át lát rajtam, mint... Erik? Lehet, hogy ezt még meg fogom bánni...

  • Doroty! – olyan gyorsan hátrafordult, hogy azt igazából nem is láttam.

  • Igen?

  • Szóval én dolgozni vagyok itt. Érted? Nem hazudtam, hidd el. Tényleg sietek. Gyere, elkísérhetsz.

  • Oké, menjünk. És, mit is dolgozol?

  • Egy rokonomnak segítek be. Nem nagy ügy. Kertészete van meg ilyenek.

  • Értem. Akkor van mit dolgoznod. Igaz?

  • Aham, nem unatkozom. És te miért vagy itt?

  • Én minden héten kint vagyok. A szüleimnek földjeik vannak. Amit megtermelnek, azt itt eladják. Még soha nem láttalak erre. Voltál már... hűha! Figyeld micsoda csávó van ott. Istenem, azok az izmok! Elképesztő... Anyuci, ha az enyém lenne, - sóhajtott - akkor bezárnám valahová, hogy csak az enyém legyen. Ha valaki ránézne, azt kinyírnám. Ugye igazam van?

  • Hol? Kire gondolsz? – fogalmam sincs, kire gondolt, mivel alig láttam el arra, amerre ő igen. Mikor kitisztult a kép, leesett az álam.  Oldalra fordítottam a fejem. Hogy én ezt eddig észre se vettem! Tényleg olyan jó ez a csávó, mint ahogy Doroty mondta. Furcsa, de most az egyszer egyet kell vele értenem. Mi tisztította ki a látásomat hírtelen? Lehet, hogy Doroty felhívása, vagy inkább az a tény, hogy félmeztelen volt? Nagy valószínűséggel mind a kettő egyszerre. Szerencse, hogy én Erikbe vagyok belezúgva. Különben úgy reagáltam volna, mint Doroty. Elindultam felé. Néhány lépés után Doroty megfogta a vállam.

  • Mit csinálsz? Megőrültél? Oda akarsz menni hozzá, - végig mért a szemével, és a hatás kedvéért a kezét is használta – így?

  • Aham, - héj, ez sértő! Komolyan nem veszi észre magát? – ő  kollégám, már ha lehetne így nevezni a kettőnk viszonyát.

  • Komolyan? Te ismered őt? Akkor mindenképpen mutass be neki. Értve vagyok?

  • Tőlem! Doroty, ő Jack. Kérlek, csak diszkréten csorgasd a nyálad. Igen, tudom nehéz megállni, azért próbáld meg. Jó?

  • Azzal nem lesz gond. Menjünk már! Nem akarok ilyen távol lenni tőle. Értesz? – forgattam a szemem, amíg oda nem értünk.

  • Na végre! Már majdnem felderítő osztagot küldtem utánad. Mi tartott ilyen sokáig?

  • Bocsi, sor állt. Ezt neked hoztam. - morcosan kezébe nyomtam a vizemet.

  • Ó, egy kis hideg jól fog esni. Köszönöm. - figyelme a hátam mögé összpontosult, és az a mosoly jelent meg az arcán, amelyet a reggeli rajongóinál alkalmazott - Na és a kukuló mögötted kicsoda?

  • Mi?  - hatra fordultam - Ja! Ő Doroty. - közelebb hajoltam  – Jobban jársz, ha visszaveszed a trikód. Ő egy igazi húsevő nőszemély, és te egy jó nagy darab húsz vagy a számára, amivel elszórakozhat..

  • Hm. - rám se nézett, mióta Dorotyt meglátta - Szeretem a kihívásokat. És a trikó mard, ahol van, melegem van.

  • Ahogy gondolod. Akkor kiengedem a tigrist a ketrecéből – ezzel arrébb álltam, Doroty beállt elém, szinte villámként mozgott.

  • Hm... egy nagyon csinos tigris.

  • Oh, köszönöm. Doroty vagyok. – nyújtotta a kezét egy kicsit elpirulva.

  • Szia, Jack. – megrázta a lány kezét. A pillanat kicsit tovább tart mint általában szokott. Egymás szemébe néznek, mosolyognak és még mindig nem engedték el egymás kezét. Csak nem alakul ki köztük valami? Az érdekes lenne. Nekem mindegy, még jól is jöhetek ki a dologból... hm... Igen, igen. Ezt kell tennem. Össze fogom hozni a két jómadarat és akkor nekem is nyugtom lesz, mivel Doroty hálás lesz, amiért segítek neki. Mekkora ötlet! Büszke vagyok magamra! Ahogy látom, nem lesz nehéz dolgom. Dorotynak tetszik a srác, már csak Jack véleménye a fontos. De ő sem hátrál el a lány elől, szóval sínen vagyok. De jó lesz végre a következő év! Nyugalom, nyugalom és még több nyugalom. De most még korai lenne. A jó kapcsolat alapja, hogy megismerjék egymást és a másikhoz való kötődés. Igen, mindenképpen össze kell hoznom egy ,,baráti” találkozót. Szuper ötlet!

  • Na jól van! Elég lesz a kézfogásból meg ebből a... Mindegy is! Jack, Dorotynak mennie kell. Még össze fogtok futni. – a közel jövőben. Hehehe.

  • Igen, mennem kell. Örvendtem a találkozásnak.

  • Még beszélnem kell Dorotyval. Remélem megérted. Rég nem találkoztunk, van mit megbeszélnünk.

  • Nem mintha sietnénk. Úgyis vége van mára. Már csak össze kell egy kicsit pakolni és mehetünk.

  • Oké, oké, mindjárt jövök. – megfordultam és húztam magammal Dorotyt. Tényleg siettem. – Na? Milyen?

  • Mi milyen? Nem értem. - pislogva nézett rám. Mintha valami csodát látott volna. Jack teljesen megbabonázta ezt a nőt!

  • Milyen Jack?

  • Miért kérdezed?

  • Csak kíváncsi vagyok, te mit gondolsz róla, így első benyomás szintjén.

  • Az tuti, hogy jól néz ki. De nem ismerem.

  • Értem, értem. Akkor majd beszélünk, jó? Jó volt látni téged. Még össze futhatnánk a suli előtt valamikor. Azt mondtat, minden héten itt vagy, ugye? Akkor majd találkozunk jövő héten itt. Elintézem. Szia.

  • Oké. Szia.

Ott is hagytam. Azt gondoltam, Doroty számára a külső a legfontosabb, de akkor mi ez a határozatlanság Jackkel kapcsolatban? Mert tök jól néz ki! Én minden esetre megpróbálom. Sikerülnie kell a kis tervemnek. A következő év már ott lebeg a szemem előtt. Egyben az utolsó évem is. Nem kell bujkálnom, nézni, hogy mikor jön Doroty és a barátnői. Nem volt kérdés, hogy megéri e az ügy.

13. fejezet

Letöröltem a könnyeim, abbahagytam a zokogást. Igen, őszintén ezt kell tennem. Felnéztem Jack re, akinek a mellkasán a könnyeim nyoma látszódott. Egy kevés aggodalmat és szomorúságot véltem felfedezni rajta.
- Mi a baj?
Sóhajtottam. Neki is el kell mondanom azt, amit mindenkinek aki sírni lát? Talán nem. De muszáj leszek. Ő őszinte volt hozzám. Akkor én is az leszek hozzá. Mielőtt megszólaltam volna, egy autósduda hangzott mögöttem, amitől megrázkódtam. Szétnéztem, és csak most látom, hogy az út szélén állunk. De a furgon, amivel jöttünk, az úton áll és a motor is zúg. A mögöttünk lévő autó nem fért el mellettünk. Kérdőn néztem Jackre, aki most a figyelmét arra az autóra szentelte, amelyiknek a sofőrje enyhén dührohamot kapott. Jack intett neki, gyorsan beszállt, ahogy én is, és mentünk vagy 10 métert, mikor újra megálltunk, ezúttal egy parkolóban, szembe a piaccal. Nem tudott volna itt meg állni? Kicsit fura. De aranyos, mivel ahogy a könnyeimet meglátta, nem tudta kibírni azt a kis időt, amíg megérkezünk, úgy érezte, azonnal kellett cselekednie. Jaj, nekem...
- Hogy vagy? – kérdezte Jack, mikor leállította a motort. Félve ránéztem, a tekintete az enyémet fürkészte. Mondanám, hogy jól, nincs semmi baj, de akkor hazudnék.
- Voltam már jobban is.
- Elmeséled? - tudom, el kell mondanom. De most vannak fontosabb tennivalóink is ennél.
- Majd később. Gyere, menjünk.
Még nem. Még korainak érzem elmondani neki. Valamiért olyan érzésem van, hogy még ne. Mikor fogom úgy érezni, hogy igen? Majd kiderül....
Két órája állunk a tűző napon. Nem csoda ha azt mondom, kezd melegem lenni. Ugye? Miután Jack beállt a furgonnal az állítólagos, szokásos helyére, rajongók vették körül. Álmomban sem képzeltem volna, hogy a piacon egy rajongói táborral találkozok majd össze, akik Jack körül legyeskednek. Négyen voltak, és mind itták Jack szavait, aki rendkívül élvezte a helyzetet. Hmmm... Mit tartogat még nekem ez a hely? Egy nagy lebetonozott terület közepe körül álltunk, körülöttünk szintén virágárusok voltak, de nem csak ezt árultak itt. Láttam állatokat, különböző szerszámokat áruló embereket és néhány ételt árusító bódét. Mikor megláttam, hogy milyen sok sátor meg nagyobb autó állt itt, bevallom, elfogott az izgalom. Hihetetlen, hogy ekkora felhajtás van itt és én még nem is hallottam róla. Hihetetlen. A furgonból kiraktuk az ott lévő növények nagy részét, közben hallgattam, amint Jack oktat, mit hogyan, hova tegyek és a rajongó klubjából néhány nősténynek nevezhető egyednek teszi a szépet. Istenem, hogy ez a fickó hogy elcsavarta ezeknek a lányoknak a fejét! Nem tagadhatom, szórakoztató volt. A lányok majdnem el is rángatták őt valahová, szerencsémre Jack a fejével gondolkozik, és nem hagyott magamra. Különben nagy bajban lettem volna. Azt se tudtam, minek mi az ára. De most, két órával később már mindent tudtam. Fárasztó volt az elején a sok emberre koncentrálni, de már hozzá szoktam. Most csak a nap zavart. Emlékezzek, ha legközelebb jövök, sapkát mindenképp hozzak. Most tuti napszúrást kapok. Nincs mit tenni. De kezdek belejönni. Tuti megszeretném ezt a melót. Érdekes a ,,pult” másik oldalán lenni. A tetszésemet az is elnyerte, hogy közben nem gondoltam rá... vagyis most igen, de eddig nem. Minden olyan tevékenység tetszik, ha közben elfelejtem Eriket legalább 10 percre. Láttam néhány ismerős arcot is, de a legtöbben idegenek voltak.

12. fejezet

- Tudod, még nem volt ilyen csinos kísérőm. Mindig Matt jön velem. Hozzá képest sokkal jobb illatod van, meg ahogy mondtam, szebb is vagy. Egyáltalán tudod ki az a Matt?
Csak megcsóváltam a fejem. Egész úton csak beszélt és beszélt. Meg kell mondanom, elég sokat beszél. Folyton kérdezi, hogy ismerem e ezt meg azt, de én egyikőjüket sem ismerem. Ez alatt a 20 perces utazás alatt, körülbelül 4 ember életét ismertem meg. És most úgy tűnik, Matt a soros.
- Addig örülj, míg nem ismered. Én mondom neked. Á, ide is értünk. Gyorsan eltelt ez az idő, nem gondolod?
Amúgy ez nem fordítva szokott lenni? Nem a csaj szokott össze vissza beszélni, míg a fiú hallgat és általában nem is figyel... Legalábbis Eriknél mindig így volt. Szegény gyereket a végén már sajnáltam, egy - egy beszélgetésünk után. Főleg ha nem egyedül, hanem valamelyik barátnő-ismerősömmel zaklattuk őt. Őszintén szólva, azért nevezem őket így, mármint a barátnőimet, mert csak ritkán beszélek velük, persze a suliban csak velük lógok. Iskolán kívül ők nem keresnek engem, én nem keresem őket. Nem tudom miért, de ez olyan ki nem mondott szabály volt. Nem terveztünk közös programokat, attól függetlenül nagyon bírom őket. Komolyan mondom, ha minket össze zárnának valakivel, annak az illetőnek 10 perc után pszichés tünetei lesznek. Csoda, hogy Erik kibírt minket. Úgy hiányzik... és nem csak a beszélgetések. A tény, hogy nincs velem, és hogy kihasznált, már ha egyetlen csókot nevezhetünk kihasználásnak... borzasztóan fáj. Igaz, ha meglátnám egyből rávetném magam, hogy kikaparjam a szemét, de attól még hiányozhat, nem? Amúgy meg nem tudom, hogy honnan van ez a gyilkos indulat iránta. Talán a tudat miatt, hogy tudja, amit nem kellene és lehet, hogy eddig is tudta. És ez tetszett neki. Nem mondta ki, mikor eljött hozzám, nem mondta ki, hogy tudja amit nem kellene tudnia, de én tudtam. Éreztem és tudtam, hogy tudja, hogy szeretem. A szívem még mindig tudja ezt, bármennyire is ellenkezek ellene. Bár lenne valami. Valami, ami elfeledtetné a szívemmel, hogy rossz útra tért. Olyat szeret, aki őt nem. Bár fel tudnám világosítani valahogy, akárhogy, csak döbbenjen rá végre, hogy ez az érzés nem jó. Ott verdes a mellkasomban, erőlködik, de feleslegesen. Teljesen feleslegesen. Parancsolni meg nem tudok neki. Így csak az a megoldás maradt, hogy várok. Várok, amíg fel nem ébred abból az álomból, hogy van még remény. Folyton ezt a három szót ismételi. Van még remény. De ez a remény teljesen reménytelen. Ezt én tudom, és pont ezért szenvedek. Ez az a fájdalom, ami oly hosszú éve kísér, nem csak engem, de az emberiséget is. Az ész tudja, de a szív nem. Nem tudja és talán nem is fogja tudni... tudni, hogy nincs remény...
Az elmélkedésemből egy puha kéz ébresztett fel, ami az arcomat érintette.
- Katy, mi baj? Hiszen te sírsz!
- Semmi. Tényleg semmi. - észre sem vettem. De ez nem meglepő. Mostanában elég sokszor potyognak a könnyeim. Nem nevezném sírásnak, de közel van hozzá. Igen, ez a szívem hibája. Mikor lesz végre szinkronban a tudatom és az érzéseim? Mennyit kel még várnom, hogy eljöjjön az idő, mikor szabadnak és boldognak tudhatom magam? Talán soha... Mindig az érzelmeim rabja leszek? Talán igen... Mikor fogom én és csakis én eldönteni, hogy kivel akarok lenni? Mármint a tudatom. Azt a boldogságot akarom megélni, amiről sok beszéd szól. De az mikor fog eljönni?
Kinyílt mellettem az ajtó, és mire pislogtam volna, két erős kar gyengéd ölelésében találtam magam. Olyan jó érzés volt, ami rendkívül szokatlan a számomra mostanában, ezért borzasztóan felkavart. Nem tudtam vissza folytani. Sírnom kellett, zokognom, amíg el nem tűnik az a fájdalom, ami már 4 éve üldöz. Ezt a súlyt, pedig csak így tudtam ledobni magamról. Sok sírással. Addig, amíg le nem nyugszom. Ott álltam, valahol a világban, egy olyan barát karjaiban, aki törődött velem, ha nem törődött volna velem, akkor nem akart volna megvigasztalni. És ő pont azt tette. Szorosan magához ölelt, és én átadtam magam az érzésnek. Ami olyan nagy erővel bírt, hogy ezt hozta ki belőlem. Nem szoktam sírni. Más előtt nem. Mindig próbálom visszafogni magam, ha rám törne, de most nem volt menekvés. Ez a gesztus, amit kaptam, tele volt őszinteséggel. Ezért én sem válaszolhattam hazugsággal, hogy minden rendben van. Nem volt minden rendben. Már 4 éve semmi sincs rendben. Ezen változtatni kell, és most jött el az idő. Változnom kell. Ez lesz mostantól a mottóm és ezt észben kell mindig is tartanom.

11. fejezet

 

- Anya... Én is örülök neked. De így megölsz.
- Sajnálom. Csak annyira örülök neked. Istenem! Miért tűntél el? Merre voltál? – komolyan úgy csinál, mintha nem mondtam volna már el mindent, de ez nem volt neki elég. Mintha nem fogta volna fel.
Amióta hazaértem, folyton rajtam csüng, de legalább abba hagyta a sírást. Eddig az zavart a legjobban, engem is majdnem elfogott a sírás. Jack egészen a házunkig kísért, be akart jönni, de azt már nem engedtem. Nem akartam, hogy lássa, anyum milyen állapotban van. Meg hát...nem tudom még, hogy megbízzak e benne. Talán máskor.
Tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni. Tuti büntetést kapok, minimum egy hónap szobafogság. De ezt a részét nem akartam felhozni, hátha elmarad. Hiszen nem vagyok már gyerek. Néhány hét múlva leszek 18. Meg amúgy se megyek el itthonról olyan sűrűn. A szobafogság nálam nem nagy gond. Lehet, hogy azért kaptam ilyen büntetést, mert igazából nem büntetés? Ezt már nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy mikor kaptam utoljára büntetést. Mondtam már, egy ilyen stréber mint én, arra törekszik, hogy megfeleljen másoknak, de nyalizni azt utálok... Szeretem, ha büszkék lehetnek rám. Hiszen ezért születtem. Hogy boldoggá tegyem az embereket, pontosabban erre is törekszem. Szinte soha nem volt olyan, mikor rossz szóval illettek volna. Amióta hazaértem, azaz másfél órája, csak most vagyok egyedül. Anyum elment felhívni néhány embert, hogy elmondja nekik, előkerültem épségben. Ez idő alatt én gyorsan megfürödtem és igyekeztem minél gyorsabban az ágyba kerülni. Holnap megint hosszú nap elé nézünk. Emmához megyek. Ha már megígértem neki ...
- Örülök, hogy épségben látlak - mondta Emma, az első mondatként amit hallok az ,,eltűnésem” óta tőle és mint mindenki, ő is folytatgató ölelésbe vont. Hihetetlen, hogy ennyire aggódtak értem. Ez vajon azért van, mert féltenek és vajon ki gondolja komolyan?  – Ne csinálj többé ilyet, oké? - Igen, ez a másik, amit még mondanak. Tegnap ... tényleg felelőtlen voltam. És ezt komolyan is mondom. Eddig ilyen fajta viselkedés nem volt rám jellemző, van okuk az aggodalomra. Én is aggódom magamért. Legközelebb mi fog történni, amikor találkozok Erikkel? Ennek véget kell vetni. Valahogy mindenképp. Jó hír, hogy szeptembertől egyetemre akar menni. Addig valahogy ki kell bírnom. El kell kerülnöm az olyan helyeket, ahol felbukkanhat.
- Akkor? Mit kell csinálnom ma? Megint Max-el kell dolgoznom? Akkor már megyek és megkeresem.
- Nem, nem. Katy, rád egy fontosabb feladat vár ma. Ugye ma péntek van, és minden pénteken a piacra megy néhány emberem, különböző növényeket árulni. Nem véletlen, hogy azt kértem, gyere korán. Remélem nincs ellenedre.
- Érdekesnek találom. Kifejezetten nincs ellenemre. Mikor indulunk?
- Indulunk? Nem, én nem megyek veletek. – belecsapott a levegőbe - Fúj, de utálom a tömeget. Komolyan, ez az egyetlen olyan meló, amit szeretek másra passzolni. És mindig van rá jelentkező. Most Jackkel mész. Pontosabban Jack mindig megy. Most te fogod elkísérni őt. Rendben?
- Hát, jólvan. – már megint ő? Ez komoly? Ha nem lettem volna hálás azért, hogy itt elfelejthetem a gondjaimat, akkor ellenezném. Akkor nagyon ellenezném. De így bele kell törődnem... ugye?
Jack boldognak tűnt, mikor Emma elmondta neki, hogy vele tartok. Valami furcsa volt a tekintetében, az öröm mellett. Valami olyasmit sugallt felém, amitől a szívem gyorsabban vert. Ezt még magam sem értem. Mi is történik velem pontosan?

 

Kitérő.

Jogos a kérdés, kit mi vett rá arra, hogy blogot írjon.

Először is. Imádok írni. Egész nap csak ezt csinálnám, ha tehetném. Így is sok mindent elhanyagolok, csak hogy pár sort írhassak. Ez egyfajta szenvedély nálam, ami már elég régen kezdődött, úgy 11 éves koromban jöttem rá, hogy ez az, ami éltet. Más úgy van a könyvekkel, hogy még egy oldalacskát olvasok és leteszem, ezt viszont még 30 oldallal ezelőtt jelentette ki. Én így vagyok az írással. Nem tudom abba hagyni, mindig azt várom, mikor jön el a perc, mikor megint alkotó válhat belőlem. A vicces az, hogy én is azt várom, vajon mi lesz a vége? Ezt még én sem tudom. Annyira előre nem tervezek. De hidd el, soha nem tudom megunni. Nincs az a pénz ami arra késztetne, hagyjak fel vele. Nos, a barátom okkal lehetne féltékeny, mivel írást jobban szeretem, mint őt. Bocsi drágám, de tudod, mindig mondom, az igazság fáj.

Az ötleteimet tényleg az álmaimból veszem. A nagy része, persze a fantáziám szüleménye, ami néha nekem is sok. A barátnőim folyton azt kérdezik: hogy találsz ki ilyeneket? Erre tényleg nem tudom a választ. Talán tehetségem van hozzá? Kétlem. Egyszerűen csak örömet okoz.

Másodszor. Itt szólnék azoknak az embereknek, akik nem szeretik a romantikát. CSAK AZOKNAK AJÁNLOTT, AKIK SZERETIK A ROMANTIKUS SZTORIKAT! Szóval ne mondd, hogy nem szóltam! Csak, hogy elkerüljem a félreértéseket. Ezt tisztázni kell néhány emberrel, csak hogy ne teljen fölöslegesen a drága idejük. Ne értsd félre, nem utállak azért, mert nem szereted a love sztorikat. De én oda vagyok értük. Általában ilyen témájú könyveket keresek, mert olvasni is nagyon szeretek, de sokszor rossz könyvbe botlok bele. Szóval, ha van valami jó könyv, amit ajánlani tudsz, izgatottam várom! Tényleg izgulok!

Az izgatottságom egyik oka, nos, az te vagy, kedves olvasóm! Ja, igen, ez már a harmadik érv. Szeretném, ha örömödet lelnéd abban, a munkában, amit lelkesen csinálok. Tényleg lelkes vagyok! Eddig még, csak olyan visszajelzést kaptam, hogy jó lesz, meg hogy várom a folytatást. De ezeket közeli barátok mondták. Mi lenne egy barát feladata, ha nem az, hogy bíztassa a másikat? Hiszen én is mindig ezt csinálom! De soha nem hazudok. Tényleg nem bírja a lelkiismeretem. Ha szabad, elelmesélek egy sztorit, ami ezt bizonyítja, de ha nem érdekel (megértem, nem vagyok egy izgis személyiség) hagyd ki a következő bekezdést! Nem maradsz le semmiről! Ígérem.

Volt most ez a szezon, valamelyik ismert csokinál, hogy Minden negyedik nyer! akció. Én sorozatban 3-szor nyertem. Fel tudod fogni? 3 csoki ingyen még ha vissza is gondolok rá, hihetetlen. Amúgy van valami rekord ezzel kapcsolatban? Tuti rekord... legalábbis nálam. Az utolsó csoki beváltásánál a boltos visszaadta a nyerős papírt, míg az előző beváltások során elrakta. Valószínűleg figyelmetlenségből tette. Nem hibáztatom, én is sok hibát vétek, nem vagyunk tökéletesek, csak hogy világos legyek. A lényeg, hogy simán be válthattam volna még egy csokira, de nem tettem meg. Kidobtam a kukába a papírt. Hogy miért? Hát a lelkiismeretem miatt! Tényleg így volt. Lehet, hogy ,,csokholista” vagyok, de ezt nem tudtam volna megtenni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én tuti több hónapig szenvedtem volna. Volt már rá példa. Lehet, hogy számodra ez nevetséges, de én ilyen vagyok. Ezek után remélem az sem meglepő, ha azt mondom, maximalista is vagyok.

Ó, igen. Itt jön az egyik legfontosabb dolog. Én nem azért írok, hogy ebből éljek meg. Tele vagyok álmokkal és nem ilyen jellegű munkát akarok. Egyetlen célom, a szórakoztatás! Szeretném, ha te is úgy szórakoznál olvasás közben, mint ahogy én szórakozom írás közben.

Nos, ezt a kis szösszenetet csakis egyetlen mondattal lehet zárni:

Védd a Földet, az egyetlen hely, ahol csokit lehet kapni.

Utóirat: aki nem tudná, a csokholista az alkoholista azon változata, aki alkohol helyett, csokival kel és fekszik. Vagy valami ilyesmit lehet elképzelni. Nos, nem tudom tényleg van e ilyen szó, de a barátnőm szerint létezik, és ha szerinte létezik valami, akkor szerintem is. Hiszen tudjuk: Lehetetlenek márpedig nincsenek.

10. fejezet

Elindultam visszafelé, azaz a jó irányba... remélhetőleg. Mikor Jack mellé értem, próbáltam a kínos helyzeten segíteni. De ő jól szórakozott.

  • Mondtam már, hogy köszönöm? – még jobban mosolygott. Megint elmentem mellette, ő még mindig nem jött. – Csak azt ne mondd, hogy megint rossz irányba megyek! Gyere már!

  • Katy, szeretném... – vissza tolattam. Mit szeretne mondani?

  • Igen?

  • Szeretném, ha barátok lennénk. – egy kicsit meglepett a kérdése. Megálltam mellette és a szemébe néztem. Nem tudtam azonban kiolvasni a szeméből, mit akart ezzel.

  • Oh. Oké. Akkor barátok. De ha megkérdezhetem, miért?

  • Miért ne?

  • Nem tudom. Nekem valami gyanús.

  • Ne csináld már! Higgy nekem, tényleg azt akarom, hogy haverok legyünk. Én jó fej és normális srác vagyok. Kérdezd meg az összes ismerősemet! Nincsenek ellenségeim, tele vagyok barátokkal. Akkor ezt megbeszéltük. Na gyere, menjünk. Közben pedig mesélsz. Kíváncsi vagyok miért szöktél el.

  • De én nem is... - sóhajtottam - úgy sem értheted. Szerelmi ügy. Folyton ő jár a fejemben. És ez kikészít. – Felszálltam a biciklire, de Jack csak tolta az övét. Kérdőn néztem rá, de ő még mindig csak mosolygott.

  • Nem sietünk sehova. Amúgy is, olyan szép időnk van.

  • De nem azt mondtad, hogy keresnek? Akkor haladnunk kellene, különben anyum szívrohamot kap. Azt meg nem akarom.

  • Akkor hívd fel, hogy megyünk.

  • Először is, felhívnám, de nincs mivel, másodszor pedig mi az hogy megyünk?

  • Katy, ne csináld ezt! Előbb beszéltük meg hogy haverok vagyunk. A haverok pedig vigyáznak egymásra. Csak biztonságban akarlak tudni. Érted?

  • Értem. De ha így állunk, akkor pattanj fel te is és haladjunk. Rendben? Majd máskor ráérünk cseverészni. – nem teljesen bíztam meg benne, de ha komolyan gondolja, akkor muszáj leszek. Sikeresen meggyőztem, hogy vegyük sietősre a dolgot, mivel most nem akarom elmondani neki, hogy miért kellett eljönnöm otthonról. Ahogy mondtam, nem teljesen bízom meg benne.

  • De így is ráérünk. Beszélgethetünk egész úton. Nem? – most miért csinálja ezt? Valahogy le kell ráznom... Talán, ha őszinte leszek. Néha csak az őszinteség segíthet.

  • Figyelj, ez nekem nem megy. Most nagyon nem. Kérlek, csak haza akarok jutni. - elgondolkodott, az a pimasz mosoly is eltűnt az arcáról.

  • Oké. Akkor most az elsődleges cél a házatok. Majd legközelebb. Tényleg érdekel, hogy mi van veled. De ha nem állsz rá készen, én tudok várni.

  • Köszönöm. – hazafelé haladva semmi sem tűnt ismerősnek az úton. Biztos jó felé visz? Ki tudja, lehet el akar rabolni és utána váltságdíjat kér értem. Egy biztos. Ha olyan helyre kerülök, ahol sok fa van, esetleg egy kamion lassít mellettünk, én nem fogok tétovázni. Fel kell készülnöm erre az eshetőségre is. Bízzak meg benne? Még nem tudom. Da ha már annyira beszélgetni és barátkozni akar... - mesélj magadról. Hiszen tudod, előttünk van még az egész út. – kacsintottam rá. Ő elengedte mindkét kormányt, de ezt olyan váratlanul tette, hogy kis híján felsikítottam. Az arcára rakta a kezeit, végig húzta rajta, majd a combján pihentette őket, ezzel felvéve egy laza testtartást.

  • A saját fegyveremet használod ellenem. Ravasz. Nem szeretek magamról beszélni – elnevette magát – a tökéletes emberek nem szeretik, ha túlságosan csodálják őket, de veled kivételt teszek. Szeretném ha a csodálóim egyike lennél. – ugyanúgy vissza kacsintott, mint én az előbb. Ez most komoly? Ő újra elnevette magát, mikor az arckifejezésemet meglátta - Nyugi, Katy. Nem vagyok beképzelt. Csak viccelek. A tökéletesség tőlem messze áll. Higgy nekem. De te túl komolyan veszel mindent. Kérlek legyél egy kicsit lazább. Ugratlak, csajszi! De biztos akarsz rólam beszélni? Csak mert nem vagyok túl izgalmas személyiség. A csajok inkább magukról szeretnek beszélni. Amúgy meg csak egy átlagos srác vagyok. Ennyi. Nincs bennem semmi ami érdekelhetne. Érted?

  • Minden esetre azt már tudom, hogy érdekes humorérzéked van. – kijutottunk ebből a nem tudom milyen nevű, de rendkívül hosszú főút szerű helyről, és egy keskenyebb utca felé vettük az irányt. Mintha rémlene ez a hely, de ez is nagyon kétséges. Biztos erre jöttemm? Majd kiderül...

  • Miért érdekes? Neked milyen a humorérzéked? Lehet hogy a tiéd az érdekes és az enyém az átlagos. Erre nem gondoltál? - huh, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg ezen. Nem is vagy olyan hülye gyerek a srác! Ez tetszik. Határozottan tetszik. Kezd érdekelni, mi rejtőzött még el a felszín alatt.

  • Lehet benne valami... Tudod, én a faviccektől vagyok kész. Mármint azok szórakoztatnak a leginkább. Egyszerűen oda vagyok értük.

Mondtam neki néhányat a kedvenceim közül, amiktől ő csak fogta a fejét, nevetett, persze kínjában és azt hajtogatta, ha folytatom, akkor itt hagy és egyedül kell hazamennem. A végére megsajnáltam szegény gyereket és abbahagytam. Pedig milyen jó kis viccek voltak! Hihetetlen, hogy neki nem tetszett. Az út többi részén, nagyon nem is beszéltünk. Ő nem akarta erőltetni, nekem meg nem volt kedvem hozzá. A tájat néztem, valamint sajnáltattam magam, de csak magamban. Azt már nem figyeltem, merre megyünk, csak mentem utána, néha hátranézett, érdeklődött a hogylétemről, majd újra előre figyelt. Komolyan rendes tőle, hogy figyel rám. Lehet, talán, előfordulhat, hogy mégis kezdem komolyan venni a srác barátságát

9. fejezet

Egy két sávos út egyik felén haladtam a semmi közepén. Körülöttem búza és egyéb gabonafélék volta, sehol egy ház, ami ember jelenlétére utalhatott volna. Hm... Ez kell nekem! Mikor az agyam zárlatos lett, az ösztöneim léptek életbe és az ösztönöm tudta, hogy mi kell nekem. Nyugalom. Mindentől és mindenkitől távol. Elmenekülni egy kicsit a világ elől. Ennél jobb helyen nem is lehetnék most. Senki sem szól hozzám, itt kitombolhattam magam vagy pihenhettem. Amint szétnéztem, tudtam, hogy ez kell nekem. Köszönöm ösztönök! Egy ilyen hely, egy saját, ahol semmi sem emlékeztet a városi, szenvedésekkel teli életemre.

Leszálltam a bicikliről, átmásztam az út széli korláton, átdobtam a kerékpáromat is, olyan helyre raktam, ahol nem láthatták meg. Leheveredtem mellé a fűbe. Kicsit nagy volt már és ki tudja milyen bogaraktól nyüzsgött, amik bemászhattak a ruhám alá, de ez most nem érdekelt. Élveztem a teljes csendet, a nyugalmat. Néhány madarat láttam elszállni felettem a tiszta égen, és hírtelen valami fura, régen nem érzett érzés fogott el. Nyugodt, boldog voltam. Fáradt, nyűgös, hiszékeny és buta, amik az előző napokban mutatkoztak meg, de ezek felett a boldogság volt a leghatalmasabb érzés, ami most átvette a hatalmat felettem. És ez hatalmas ellentéte volt a tegnapi állapomnak, de most tudtam mosolyogni. Az egyik kezemmel megsimogattam a szám, hogy nem csak képzelem e az érzést. Nem. Szerencsére nem képzeltem. Az a boldog mosoly ott volt ahol lenni szokott.

Felültem, hátul a kezemre támaszkodtam és szétnéztem, mit is tudnék csinálni. Nem mintha nem lenne jó itt pihenni, de tennem kellett valamit, mert nemsokára rá fogok gondolni és az ki fog borítani és a hely szépségét is tönkreteszi. Miközben ezen gondolkodtam már a búzatáblában voltam, sétáltam befelé. Visszanéztem, hogy ezt komolyan gondoltam e, de a felelősségérzet azonnal el is szállt, elkezdtem futni, kíváncsi voltam, meddig ér a még zöld gabona. Nem tudom hol járhattam, mikor felbuktam és a saras földre estem. Az egész oldalam tiszta sár lett. Még szerencse, hogy oldalra estem el. Nem lett volna jó egy kis sarat enni, bármennyire is éhes voltam. Most teljesen elment a kedvem. Jobb lenne, ha hazamennék. Elég volt mára ez a sok nyugalom. Biztos... Jaja, ne! Anya biztos tiszta ideg miattam! Ezt nem tudom majd, hogy úszom meg. Sietősre fogtam a dolgot. Azon gondolkodva, hogy anyum mit szól majd, vagy milyen állapotban lehet, észre sem vettem, hogy egy terepjáró megállt az út szélén, belőle pedig egy nagydarab bajszos ember szállt ki. Csak a hangjára lettem figyelmes. Olyan messze volt tőlem, biztos teli torokból kiabált. Nem tudtam, hogy most mit csináljak. Lehet, el kellene menekülnöm. De... a biciklim is ott van, ha itt hagynám az egész bajos lenne. Meg tuti megtalálná, ha eddig nem vette volna észre. Amikor azt kiabálta, hogy mit keresek ott, azonnal jöjjek ki, rávettem a lábaimat, hogy engedelmeskedjenek a parancsnak. Amíg ki nem értem, a hangzavar megszűnt. Nem tudtam felnézni rá mikor kiértem. Csak a földet bámultam. Nem értettem, miért olyan nagy baj, hogy ott voltam. Csak felejteni akartam. nyugalmat és boldogságot, ami sikerült is. Az egész testemet átjárta. De most... minden tönkrement. Az a csodálatos érzés, amit előbb éreztem, az a földön túli béke, mind odaveszett. Az úr valami olyasmit kiabált hozzám, hogy ez magán tulajdon, nekem nincs jogom ehhez, lehet, hogy ki kéne hívnia a rendőrséget. Egy kicsit abbahagyta a lehordásomat, mikor hívták. Azt mondta, ne menjek sehova, ez egy tényleg fontos hívás. Amit hallottam belőle, valami lovakról volt szó. Vetettem rá egy pillantást és láttam, a feje tiszta vörös a méregről. Mielőtt még a szemébe néztem volna, gyorsan lehajtottam a fejem. Igaza van. Teljesen jogosan mérges rám. Nem kellett volna ezt csinálnom. Mentségemre szólva, nem tudtam ellen állni. Ha jobban átgondoltam volna, vissza kellett volna fordulnom. De ez már késő bánat. Mikor abbahagyta a telefonálást, nagyot sóhajtott.

  • Mit csináljak veled te lány? – a hangja sokkal másabb volt. Lehet...lehet..., igen... sírok. A könnyeim hatották volna meg? Akkor még sem olyan kőszívű ez a fickó. Talán megpróbálhatom megbeszélni a dolgot.

  • Sajnálom. Tényleg – elcsuklott a hangom. Mi van velem? – Nem akartam ezt. Nem rossz szándékkal tettem. Csak megtörtént. Át kellett volna gondolnom. – most felnéztem rá, és már nem volt olyan vörös a feje. Gondolkodott. Csak ne kerüljek nagy bajba! Anyuci most segíts!

  • Nos, tudom, hogy milyen a fiatalság. Én is voltam... Mindegy is. – megnyugodtam. Lehet, hogy mindjárt elenged és elmehetek? – De ez még nem azt jelenti, hogy nincs következménye az ügynek. – remek... Pedig kezdtem örülni. Lehet, ha újra sírnék, akkor aki tudja majd, hogy mit csináltam. Milyen felelőtlen voltam.

  • Szép napot. Mi történt Mr. Hilton. Már kilóméterekről hallottam a hangját. Mi történt? – ez a hang szakította félbe az ármánykodásaimat. Nem néztem hátra, nem tudtam még egy olyan ember szemébe nézni, aki...

  • Nincs benne semmi szép, Jack. A szokásos birtokellenőrzést tartottam, ahogy egy héten egyszer, mikor látom, hogy ez a fruska ott ficánkol a búzatáblám közepében. - ajjaj, megint kiabálni fog... pedig már kezdett jól alakulni – Most szólj hozzá! Hogy képzeli ezt? - éreztem, az arcom kezd vörös lenni a szégyentől. Miért kellett ezt csinálnom?

  • Óóó, Mr. Hilton, csak azt nem mondja, hogy maga nem csinált ilyesmit. Kérem, hagyja a szegény...fruskát, már otthon keresik – felpattant a szemem. Micsoda? Most rólam beszél? Kicsoda... - hátra néztem - Na király! Már csak ez a tökfilkó hiányzott. Az a bizonyos Jack az, aki belelökött a trágyába. Mit keres ő itt? De ami fontosabb, mi az, hogy keresnek? Igaz, megszöktem, de... – sóhajtottam – hogy lehetek ilyen felelőtlen? Anyum nem tudja merre vagyok. Persze, hogy keres. Ezen meg sem kellene lepődnem, még soha nem csináltam ilyet.

  • Kérem, engedje el. Garantálom, nem lesz több ilyen összetűzés. Ő igazából nem ilyen. Higgyen nekem. Szerintem soha nem csinált még hasonlót. - Igen, én is pont erre gondoltam. - Kérem, had intézzem el ezt én. Maga nyugodtam elmehet. Rám bízhatja. - Oh, Istenem! Miért csinálja ezt Jack? Lehet, rosszul ítéltem meg a társaságát. Lehet, jó ötlet őt nem elküldeni melegebb helyekre. Miért segít? Azt hittem, hogy ő az ellenségem. Akkor ezt most miért? Vagy csak én gondoltam úgy, hogy ő a rossz fiú?

  • Na jó. Igazad lehet. Nem tűnik olyan lázadó fajzatnak. Elengedhetem, de csak azzal a feltétellel, ha holnap hozol nekem apád szilvapálinkájából - igen, igen, igen! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

  • Úgy lesz! – nevette el magát .... – Gyere Katy, hazaviszlek.

Mr. Hilton beszállt a kocsijába, és elhajtott, amilyen gyorsan csak tudott. Addig nem szólaltam meg és meg sem mozdultam, amíg el nem ment, de nem bírtam ki, mosolygás nélkül. Amint az autó hangja már elhalkult, Jack közelebb lépett.

  • Nézd, Katy. Én... – már nem tudta befejezni, én a nyakába ugrottam, ő meg majdnem hátra esett.

  • Köszönöm, Jack, köszönöm. Hogyan hálálhatnám meg? Köszönöm... - Ezt miért csináltam? Én is meg tudtam volna oldani. De valamiért úgy éreztem, meg kell köszönnem.

  • Jól van, már jó lesz. És miért vagy saras? Ne már, most én is tiszta sár lettem.

  • Légy nagy fiú és ne nyavjogj. Én sem teszem, pedig rajtam több sár van.

  • Hm... Ez a második alkalom, hogy piszkos leszel, mikor találkozunk. Mindig ez történik veled vagy csak most?

  • Nem szoktam ennyire peches lenni. Ez csak a te hibád. - Rá kacsintottam. - Ezért fizetned kell.

  • Ha már itt tartunk, majd ki kell találnom valamit, hogyan hálálhatnád meg, hogy kimentettelek a slamasztikából.

  • Micsoda? Senki sem kérte a segítséged! Én is tökéletesen a kezemben tartottam az ügyet. Már majdnem megúsztam, mikor megjelentél és megint kiabálni kezdett Mr. Hilton.

  • Aha, persze. Akkor nem értem, miért ugrottál úgy a nyakamba, mikor elment.

  • Hát... Csak egy gyenge pillanat.

  • Aha, persze. Mondogasd csak ezt magadnak. Na, gyere, most hazaviszlek. Közben pedig elmeséled, mi történt. Esküszöm, önkívületemen kívül történt minden, de megint a nyakába ugrottam, de most erősebben fontam a nyaka köré a kezemet.Katy... elég... így megfolytasz - elengedtem, lehet, túlzásba estem. Megálltam előtte, rámosolyogtam, megint boldog voltam. Talán az otthon említésétől ragadtattam el magam. Ő közelebb lépett és az arcomhoz rakta a kezét. Visszamosolygott, és ujjaival, a könnyeimet törölte le. Fel sem tűnt, hogy megint sírok. Már megint. Mostanában olyan sokszor fordult elő velem, hogy észre sem veszem, ha megtörténik. – Gyere, menjünk. Azt mondták, biciklivel jöttél el. Hol a biciklid? A hangja sokkal de sokkal kedvesebb volt, majdnem azt mondanám, hogy aranyos. Előráncigáltam a kerékpáromat. Jack nem segített. Milyen meglepő. És én tartozom neki? Felháborító... Felszálltam és elindultam. Néhány méter után hatra néztem, Jack nem mozdult meg. Csak nézett, mintha még nem látott volna.

  • Miért nem jössz?Most meg mosolygott.

  • Talán a másik irányba jobb lenne, hercegnőm.Jaj. Érzem, megint elpirultam. Mármint nem az utolsó szó miatt, hanem azért, mert ilyen szerencsétlen vagyok. Az utolsó szó miatt haragudtam rá. – Te tényleg eltévedhettél.

8. fejezet

Sűrűket pislogva oldalra fordítottam a fejem. Nem siettettem el a dolgot. Próbáltam összeszedni magam, mielőtt beszélnék vele. Mivel már a hangjától teljesen összeomlottam lelkileg. Újra lepörgött előttem annak a bizonyos napnak a történései, mikor csak otthagyott. A legjobbtól a legrosszabbig minden megtörtént akkor velem. Tényleg nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Határozottan fel voltam zaklatva. Emma nem szólt semmit, csak nézett rám, majd rá, érezhette, hogy mindjárt felrobbanok. Jók voltak a megérzései. Megfogta a kezemet, hogy rá nézzek. Az arcából leolvastam, tudja ki áll mögöttem. Halkan odasúgta, hogy nyugiii, de ez már késő volt. Ő az asztalunk mellé lépett és most Emmára mosolygott. Megint tökéletesen játszotta az ártatlant. Istenem… olyan jól néz ki.

-         Erik vagyok! Szia. - mutatkozott be neki és a kezét nyújtotta. Istenem… azok a kezek. Emma megfogta, aki szintén bemutatkozott, csak ő nem mosolygott, inkább aggodalmat vettem észre rajta. Erik valószínűleg vette az adást, ami Emma küldött felé, azaz: haver jobban jártál volna, ha nem jössz ide, ki fognak herélni. Erik lassan rám nézett, most a száján idegesnek tűnő mosoly jelent meg.

-         Héj, Katy, - kicsit megremegett a hangja. Tuti, nem azért mert félt tőlem, pedig nem ártott volna. Valószínűleg nem akart jelenetet rendezni.– Csak beszélni szeretnék.

Az asztalra támasztottam mindkét tenyeremet és felemelkedtem. Velem egyidejűleg Emma is felkelt az asztaltól, Erik meg néhány lépést hátrált. Valószínűleg már megbánta, hogy megjelent. De ez nekem nem volt elég. Én azt akartam, azt bánja meg, hogy így viselkedett velem. Sőt! Azt hogy megismert.

-         Nyugi Katy, nem ér annyit ez a szemétláda.– Emma nyugtatni próbált. Mondhatni, már késő volt, a logikus gondolkodás ideje lejárt.

-         Héj! Nem vagyok…

-         De az vagy! Egy mocskos... – nem fejeztem be a mondatot, féltem, hogy elsírom magam, a hangom viszont annyira ingerült volt, hogy magam is meglepődtem egy kicsit. Az arcomon egy gonosznak mondható vigyor jelent meg. – Igazad van Emma. Nem éri meg. – hallottam, ahogy mindketten kiengedték az eddig benntartott levegőt – De ez nem érdekel. – Elrugaszkodtam a talajtól és Erikre akartam ugrani, hogy a földre döntsem, és ott tovább éreztessem vele az iránta érzett imádatomat. Abban a pillanatban, mikor felé ugrottam zokogás tört fel belőlem, elhomályosult a világ a könnyeim miatt és kis híja volt, hogy nekicsapódjak a srácnak. Emma sikeresen visszarántott, Erik meg néhányat megint hátralépett és lefagyott. Nem láttam milyen arcot vágott. De azt tudtam, hogy meglepődött. Ilyennek még nem látott soha. Mikor éreztem, hogy Emma elkezdett húzni hátrafelé a derekamnál fogva, én még jobban kapálóztam és kiabáltam Erik felé, hogy utálom, gyűlölöm, és soha nem akarom többé látni szavakat. Emma sikeresen kijuttatott az üzletből, anélkül, hogy felborult volna valami is odabent. Odakint eleresztett, majd közém és a bejárat közé állt. Megindultam újra befelé, de ő utamat állta.

-         Én a helyedben nem tenném! Így is sokan néznek minket. Te sem akarod, hogy kihívják a zsarukat. Szóval nyugodj le, várj meg itt, bemegyek a táskádért és fizetek.

Nehezen lekapcsolom a bennem rejlő vadállat energiakészletét. Nem tudtam honnan tört fel ez az egész, ilyen még nem fordult elő velem. Emma kiérve csuklón ragadott és vonszolt a pláza kijárata felé. Szó szerint vonszolt, olyan voltam, mint egy zombi, csak valamivel igényesebb öltözékben. Odakint megláttam Viktor motorját, ösztönösen felé haladtam, de Emma elrántott onnan.

-         Gyere már Katy! Erre most nem érünk rá, erre van a kocsim. – ő nem értette mit akartam, csak mutogattam és nyüszítettem, Emma viszont még jobban húzott – anyukád már vár rád. Hallod?

Kénytelen voltam otthagyni azt a járművet, amit fel akartam borítani és jól helyben hagyni, mert biztosan megérdemelte volna. De a motor persze nem tehet róla, hogy milyen a gazdája.

Emma sikeresen hazajuttatott. Másnap teljesen gyengének és hülyének éreztem magam. Hogy fordulhat az elő, hogy valaki ennyire kihozzon a sodromból? Hogy engedhettek meg magamnak ezt? Teljesen felfoghatatlan ez számomra. Ha visszaforgathatnám az időt, az lenne a legelső tettem, hogy azon a napon, amikor Eriket megláttam és elkezdtem csorgatni a nyálam, odamentem volna magamhoz, és jól felpofoztam volna az akkori énem, és azt kiabáltam volna, hogy,, nem szabad! Rossz Katy!”.

Az egész délelőttöt otthon töltöttem, végig a saját szenvedésemben fürödve. Valahogy rendbe kellett ezt a sok szart tennem. Ezen járt a fejemben. Muszáj őt kivernem valahogy onnan. Folyton hiányzik, de ha meglátom, azért akarom megölni, mert jól érzi magát a kis világában, míg én nem is hiányzom neki. Ezt onnan veszem, mert ha hiányoznék, akkor itt lenne velem most is. Nem? Ez a gondolatmenet viszont teljesen összekuszált mindent. Teljes pusztulásra vagyok ítélve. Ha Emma már túlélte ezt a fajta fájdalmat… fogalmam sincs, hogy neki hogyan sikerült. Ez egy hatalmas, alja nélküli lyuk, amibe beleestem, és folyton zuhanok lefelé. Ebből lehetetlenség kijutni. Legalább egy kapaszkodót látnék valahol, de a falak is messze vannak. Fájdalmas ez a zuhanás.

Ebéd közben már alig éltem. Azt a kis időt, amit alvással töltöttem, borzasztóan kevés volt ahhoz az időhöz képest, amit szenvedéssel töltöttem. A levest kanalaztam be, mikor a kanál megállt a kezemben és valami elpattant bennem. Lehet, hogy egy időzített bombát helyeztek el belém valamikor, és most robbant fel. Felkeltem az asztaltól, az udvarra kiérve magamhoz vettem a biciklimet és elindultam kifelé. Hallottam még, ahogy anya kiabált felém, de a szavait nem tudtam felfogni. Azt sem tudtam pontosan, hogy hová megyek, csak azt, hogy innen minél távolabb, annál jobb lesz mindenkinek. Hiszen a negatívi tásom az emberekre nézve borzasztóan rossz hatással van. Mikor újra bekapcsolt az agyam, talán a robbanás utáni károkat helyrerakták, már messze jártam. Tulajdonképpen én se tudtam pontosan, hogy hol.

7. fejezet

Néhány harapás pizza után Emma ram nézett, amitől még jobban a szorongás fogott el. Bíztam abban, hogy ezt a beszélgetést el lehet intézni anélkül, hogy a szemébe kellene néznem. De ez nem az a fajta téma volt, amit fél várról kell venni, és ezt én is tudtam. Hiszen ez akár az egész életemet befolyásolja. Úgy értem, ha nem jól kezelem a dolgot, akkor meg is sérülhetek, ami ki is hathat rám, mivel nem éltem még át hasonló csalódást.

-         Emlékszel? Mondtam, hogy nekem is voltak szerelmi gondjaim és még mindig vannak... Tényleg tudom, mit érezel ezzel kapcsolatban. Nem te vagy az egyetlen nő a világon, aki ilyen gondokkal küszködik vagy küszködni fog. Szégyen, de muszáj elmondanom, hogy te ne ess abba a csapdába, mint... – elcsuklott a hangja, mire már tényleg felnéztem rá, és láttam a szemében, hogy ő sokkal, rosszabb emlékekkel, fájdalmakkal küzd, mint én. Sajnáltam, hogy vissza kellett emlékeznie miattam azokra a dolgokra, bármi is történt vele.

-         Emma, látom, ez a téma fáj neked. Kérlek, ne beszéljünk erről jó? Majd máskor...

Pislogott néhányat, megrázta a fejét és újra az előbbi önmaga volt, mosolygott, olyan jókedv áramlott belőle, hogy nem tudtam nem viszonozni. Előbbi fuldoklásához képest ez hírtelen jött. Hogy tudja így lerázni magáról a rosszkedvet?

-         Nem, ezt el kell intéznünk. Most. Rövidre veszem a szót. Vannak, akiknek nehéz ezt a sok,,szart” feldolgozni, ami körülöttük zajlik. És az életük ez által meredek lejtőt vesz, így elhanyagolnak mindent és mindenkit, azaz nem érdekli őket semmi. Lehet, hogy lesz egy bizonyos szenvedélyük is, ami káros és veszélyes. Ilyenkor úgy gondolják, minden megoldódik, de ez csak a felszín. Elzárják magukban, és ha legközelebb eszükbe jut az ügy, újra szenvednek, és újra el akarják felejteni a dolgokat, amik vele történtek. Újra azokhoz a dolgokhoz nyúlnak, amiktől megfeledkeznek magukról. Lehet, hogy így a körülötte levő embereket is elüldözi. Ez egy spirált alkotva húz le minket a mélybe. Mindegy is, ennek az lenne a lényege, hogy nem akarom, hogy úgy járj, mint én egy szerelmi csalódás miatt. Az elsőt még, úgy ahogy átvészeltem, azzal áltattam magam, ez csak egyszeri alkalom, lesz még jobb is, de a harmadik már túl sok volt. Úgy éreztem, velem van a gond. Mint említettem, tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke. Ezeket most nem akarom felhozni, ha nem baj. Anyukád megkért, hogy segítsek neked, mivel ő tudja, hogy mi is történt velem, ő a kevesek közül az egyik, aki ismeri a történetemet. Viszont sikeresen túléltem néhány hónap alatt. Persze előtte szenvedtem. Sokat és keservesen. De miután segített egy közösség. Mondtam, nem vagy egyedül és ezt be is bizonyítom. – felvette a kis papírt és átnyújtotta. Fekete betűkkel egy honlap címe volt rányomtatva. Kérdőn néztem rá, de ő csak mosolygott. – Ez egy olyan weboldal ahol sok olyan emberrel találkozhatsz, akik ilyen bajban vannak, mint te. És hogy mi a jó benne? Hát az, hogy itt tényleg ilyen emberek vannak, egyesek azért, hogy segítséget kérjenek, mások meg azért, hogy segítsenek. Hidd el, tényleg beválik. Az ottani emberek tényleg tudnak segíteni. Rajtam is ez segített. Ezt csak azért mondom el, ha te is úgy érzed, hogy nem bírod tovább, akkor ezt muszáj megnézned. Értesz engem Katy? Ez egy csodálatos lehetőség az újrakezdésre.

Ilyen dologra soha nem számítottam, hogy van az interneten. Azt tudtam, hogy vannak olyan csoportok, akik segítenek az embereken karitatív munkákkal, de ez valami új volt. Volt egy csomókérdésem ezzel kapcsolatban. De valamiért egyetlen kérdés foglalkoztatott. Emma miért biztos abban, hogy tényleg nők vannak fenn? Ennyire nem bíznék meg az emberekben, hogy ez legyen a legfontosabb kérdésem? Hiszen az interneten annyi érdekes dolog van. Lehet, hogy ez is egy olyan oldal, ami egy szektához gyűjt embereket, hogy aztán olyan dolgokra kényszerítik az embereket, amiket egyáltalán nem akarnak és az oldal által próbálnak meg a tagok az áldozatok bizalmába férkőzni? Tiszta agymosás.  Vagy az előbb említett bizalomra alapozva elrabolják a tagokat és eladják őket a rabszolgapiacon? Vagy lehet, hogy... Nem… nem, elég lesz mára az összeesküvés elméletekből. Ha ez lett volna a helyzet, valószínűleg már megszűntették volna a honlapot. Hacsak nem... Miért jár az eszem mindig ilyen szarságokon? Egyszerűen nem tudnám csak elfogadni? Miért ne lehetne igaz? Sok olyan dolog van a Földön, ami jó. Mint például...

-         Katy, jól vagy? Nagyon szótlan vagy. Min gondolkozol?

-         Csak az előbbi sztorit dolgozom fel. Kicsit... Kicsit kételkedem. De ha úgy gondolom, hogy segítségre szorulok, akkor mindenképp megnézem. – Mosolyodtam el, a hitelesség kedvéért. Azonban még azt nem döntöttem el, hogy tényleg megnézzem e vagy sem. Majd ha odakerülök. Előkotortam a pénztárcámat és belehelyeztem a kis kártyát, valamint pénzt is vettem ki, hogy majd a pizzát kifizessem. Majdnem leraktam az asztalra, mikor Emma haragosan rám szólt

-         Azt most azonnal tedd el! Én fizetek. Nincs vita. Nem emlékszel? Mondtam, hogy meghívlak. – nem akartam elfogadni az ajánlatát. Ennyit segített és még ez is? Ezt nem tudom majd, hogy visszafizetni neki. Pontosan ezért nem akartam, hogy fizessen helyettem. Leraktam az asztalra a pizza árát a figyelmeztetés ellenére. Emma szemöldöke összeugrott. Előrehajolt, elvette azt a papírdarabot az asztalról és betette a dekoltázsomba. Erre én is szúrós szemmel néztem rá. Nem volt mit tenni. Emma elég temperamentumos nő, egy kertészhez képest. Visszatettem a pénztárcámba a kivett összeget és elrejtettem abba a táskám titokzsebébe, ahol eddig is volt. Visszanéztem Emmára. A tekintete megenyhült, szinte boldog volt, ő tényleg mindig győz. Igazán neki való az üzletasszonyosdi, a küzdőszellem elég erősen jelen van nála.

-         Na, látod, ilyen nőkkel fogsz találkozni azon az oldalon amilyen én is vagyok. – mondta, kicsit büszkén.

-         Ők is ki akarják fizetni majd a pizzámat? – tudtam mire gondolt, csak próbáltam oldani az előbbi feszültséget.

-         Hehehe. Úgy értem ők is olyan önzetlenek. Ezt megtanultam tőlük. Hidd el, ott csak jó dolgokat tanulhatsz. Jó emberektől, csak... – én az asztalterítőn lévő motívumokat piszkáltam újra, mikor Emma nem fejezte be a mondatát. Felnéztem rá, most mi is történt. Remélem nincs nagy baj, de egy pillanatra megijedtem. A tekintetét nézve azt vettem észre, hogy felfelé néz. Szinte már a plafont. Nem értettem mit nézett, amíg meg nem hallottam egy olyan ember hangját, akiét nem akartam hallani. Biztos voltam benne, hogy ő az. Ezer hang közül is felismerném, mivel a hangjától mindig felállt a szőr a hátamon.

-         Szia Katy.

6. fejezet

-   Hogy megy az üzlet? – Emma forgatta a szemét.

-         Katy, tudom , hogy mit akarsz, de jobb, ha túlesünk ezen. Jó? Akkor mesélj nekem róla. Hallgatlak...

Nagy levegőt vettem, nem akartam kimondani a nevét, mert a neve valami olyat idéz fel bennem, ami jó. 4 éven át csorgattam a nyálam utána. De most utálom... annyira amennyire csak lehetséges. Hogy lehetek ennyire rossz emberismerő? Miért nem láttam, hogy igazából kicsoda? Lehet, eddig is tudtam, csak nem akartam elfogadni a tényt. Hiszen ő olyan csodálatosan néz ki. Most bántam meg igazán azt, hogy nem hallgattam anyumra, amikor azt mondta, a mostani sulim gyenge a számomra, nekem minimum egy gimnáziumba kellene mennem, nem egy szakközépiskolába. Én nem éreztem magam elég jónak a gimnáziumhoz. De most... inkább ott szenvednék, olyan osztálytársakkal akik cikiznek, - nem mintha itt nem tették volna meg - minthogy ilyen borzalmas kínokat élnék át. Komolyan, ez rosszabb, mint ha a lábamat vágnák vona le és elvéreznék gyorsan, mint hogy így szenvedjek. Ez, kérem szépen, ez a lassú halál.

-         Van ez a srác... Négy éve ismerem már. Szőke haj és kék szeme. – számomra ez a halálos kombináció. Ha felidézem az emlékét, hogy néz ki, mindig arcon vág a szépsége. – Nos, én az első pillanattól kezdve beleszerettem. Érted?  És ő... ő meg néhány nappal ezelőtt megcsókolt. Én azt gondolom ez valaminek a kezdete, valami jó, ami alaposan megváltoztatja az életem. - ha meggondolom, tényleg megváltoztatta, csak nem a jó irányba - Sokkal, de sokkal túlgondoltam a dolgot.

Próbáltam minél halkabban elmondani. Ilyenekről még senkivel nem beszéltem, ezért nem tudtam, hogy kezelni a dolgot. Valószínűleg látszott is rajtam, hogy zavart és ideges voltam. Mikor ezeket kinyögtem nem tudtam Emma szemébe nézni. A fehér terítőre hímzett piros virágokat piszkálgattam. Ez jól illett a helyhez. Minden narancssárga, barna és piros volt. Egy kellemes, meleg színekbe öltözött étterem. De ez teljesen ellentéte volt a lelki állapotomnak. Más esetben eljöttem volna ide máskor is. De most,  hogy ez a hely, a székek az asztalok hallották a lelkem legfájóbb pontját, már nem akartam többé ide jönni. Tuti kerülni fogom a helyet. Nem mintha járnék ide máskor is... most legalább van indokom arra, miért ne jöjjek ide. Emma nem szólt semmit, valószínűleg engem nézett, de én még mindig nem voltam arra képes, hogy rá nézzek. A feszült helyzetet a pincér közeledése szakította félbe, aki kihozta a pizzánkat. Felnéztem rá, majd egy pillantást vetettem Emmára, akin nem látszott semmi. Csak mosolygott. Ezt most nem értettem. Mi öröme lehet abban, hogy nekem ilyen problémám van? Én elkezdtem enni, mikor a pincér elhagyta az asztalunkat, Emma meg valamit keresni kezdett a pénztárcájában. Kivett belőle egy kis papírt és az asztalra rakta úgy, hogy ne lássam, mi van a másik oldalon, majd ő is az pizzájának esett.

5. fejezet

A nap hátra lévő részében meglocsoltam a maradék növényt és még egy másik fóliát kitakarítottunk Max-el. Jó társaságnak bizonyult. Keveset beszélt, sokat dolgozott. Ez kellett nekem. A teljes kimerülés. Így kevesebbet tudtam gondolkodni. Szerencsére nem volt semmi konfliktus senki mással, ez bíztató volt. Mire hazaértem, kezdett sötétedni. Gyorsan lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. Anya meg apa nem voltak otthon, vacsorázni mentek néhány régi barátjukkal. Máskor fent maradtam volna filmezni és megvártam volna, amíg hazajönnek, de most annak is örültem, hogy hazaértem. Régen fáradtam már el ennyire... ha jól meggondolom, talán még soha sem voltam ennyire fáradt. A Holnap 100% izomlázat ígért minden egyes porcikámnak… és ezt be is tartotta. Már az fájt, mikor reggel kinyitottam a szemem. Néhány percig csak feküdtem, féltem megmozdulni.

Miután mégis feltápászkodtam, izomlázat a karomban, a combomban és a hátamban éreztem. Komolyan... minek találták fel az edzőtermet? Elég az is, ha az egyént kihajítják a földekre dolgozni. Olyan izmos lesz, amit még az edzés sem biztosíthat a számára. Egész délelőtt megpróbáltam rádolgozni az izomlázamra, kevesebb több sikerrel. Fél 12 körül anyum benyitott a szobámba, szólt, hogy itt van Emma. Gyorsan összekaptam magam, sietősre vettem a dolgot. A kijárati ajtót céloztam meg, úgy gondoltam, már vár rám odakint. Helyette meg kellett állnom a konyhaajtóban, mikor kellemes nevetgélést hallottam onnan. Kis híján nekirohantam az ajtófélfának. Anyum Emmával csevegtek és teáztak. Emma mióta lehet már itt? Most sokkal másabb volt, mint tegnap. A haja ki volt engedve, szinte a csípőjéig ért. Ezt eddig észre sem vettem. Piros topp és egy majdnem rövidnadrág volt rajta. Pompásan nézett ki. A korából simán letagadhatott volna vagy 10 évet. Olyan 20 évesnek nézett ki most. Én hozzá képest egy szürke kisegér voltam. A szürke hosszú farmeromban és világos rózsaszínű pólómban. Szerencsére hogy nem pasizni megyünk, mert akkor tuti köré gyűlnének a legfincsibb falatok. Még szerencse, hogy lemondtam az ilyen jellegű tevékenységekről. Mikor észrevett felállt, elköszönt anyumtól, hozzám lépett, megfogta az alkaromat és kifelé kezdett húzni.

-         Szia Ann, majd hozom Katy-t úgy éjfél után! – válaszolta humorosan.

Szóhoz sem tudtam jutni, hogy anyumat megnyugtassam, csak egy ebéd lesz, és maximum 14-re hazaérek, de még azt sem tudtam mondani, hogy szia. Emma már a kék Cooper-jét indította, mikor anyum kiért az ajtóba, viszont nem tűnt idegesnek Emma mondandója után. Ez nyugtató volt.

-         Nos, neked megfelel a belvárosi pláza? – Fordult hozzám, mikor kifordult az utcából. A vezetési stílusai is olyan volt, mint egy tipikus női sofőrnek. A kanyart úgy vette be, hogy a szembe jövő sofőrnek muszáj volt félre rántania a kormányt, különben egy kisebb koccanás lett volna az eredménye. Ami mindent kizárólagosan is, nem a másik kocsi hibája lett volna. A másik sofőr dudált egy sort, ahogy láttam ez Emmát nem hatotta meg, biztos nem ez az első alkalom. Szóval ideje átgondolni, biztos be akartam e szállni mellé vagy sem. Ha eddig nem lett komolyabb baja neki sem, és a kocsinak sem, akkor biztosan mázlista ezen a téren. De azért jobb lesz vigyázni.

-         Öm... oké. Nem nagyon járok oda, szóval nem ismerem a helyet.

-         Akkor sok mindenről maradtál le. Az a kedvenc egyik helyem! Hidd el, tetszeni fog. Egy helyen van egy csomó minden és nyüzsögnek ott a fiatalok. Tuti vannak ott ismerőseid is.

-         Na, pont ettől félek. – Emma rám néz, olyan ,,mi van?’’ fejjel, majd újra az útra koncentrál. Én újra átgondolom, mit is mondhattam, ami őt zavarhatja. Ó, hát persze... – Ne értsd félre! Csak azért mondom ez, mert van néhány ismerősöm, akikkel nem akarok találkozni. Néhány... akik engem nem bírnak, nem mintha tettem volna ellenük valamit. Ha olyan kedvük van, akkor jól szórakoznak rajtam és még néhány emberen a suiból. – vállat vonok, és örültem annak, hogy megértette. Már sokkal lazább testhelyzete volt.

-         Ha most is szekálnának téged, én ott leszek. Ne feledd, a helyi vita versenyen 1. helyezést értem el. – nem értettem, mit is akart mondani ezzel, jobbnak láttam, ha csak bólogattam és boldogan mosolyra húztam a szám. Mire odaértünk 12 óra lett. Néhány dudáláson és durva szavakon kívül, amik a Cooper felé irányultak, nyugodt utunk volt. A pláza kétemeletes volt. A földszinten éttermek és gyorsbüfék, az első emeleten butikok és egy mozi helyezkedett el, legfelül pedig újabb boltok voltak. A földszinten Emma kiszúrt egy olasz pizzériát. Először nem örültem neki, mert ugye a pizza az nagyon népszerű a tinik körében, és ugye nekem nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy ismerősökkel találkozzak. Közelebb érve a hely üresnek tűnt. Ja, hát igen. Azok a személyek, akikkel nem akarok találkozni, az egész délelőttöt átaludják, és a délután mennek csak ide-oda. Ráadásul a hely még bokszokra volt osztva, ami plusztakarásnak számított. Beültünk az egyikbe a fal mellé majd pizzát rendelnünk. Próbáltam az időt húzni…

4. fejezet

Emmától kaptam egy tűrhető ruhát, ami ugyan olyan volt, mint az övé, csak kicsit lógott rajtam. De határozottan jobb volt, mint a 10 perccel ezelőtt.

-         Köszönöm. Így sokkal jobb. Majd holnap visszahozom. Jó?

-         Szívesen. Remélem nem fog akadályozni a munkában. Úgy tűnik nagy rád.

-         Nem, a célnak tökéletes lesz. – Elindultam kifelé, mikor utánam szólt, amitől összerándultam.

-         Mikor érsz rá? Tudod. Beszélgetni.

-         Nos, most nem, mert sok locsolni való vár rám, de holnap talán. –válaszoltam úgy, hogy nem néztem vissza rá. Ő mellém lépett és az egyik karját átvetette a vállamon, így szorított magához.

-         Tudod, hogy meg fogjuk ejteni ezt a beszélgetést. Ha nem ma akkor holnap. Nem tudod a végtelenségig halogatni. Amúgy meg tudod, hogy anyukád miért engem kért meg erre és miért nem ő beszél veled?

Hát, ezen még nem gondolkodtam. Miért is nem akarta ezt megbeszélni. Ez tényleg érdekes. Hiszen az anyaság sorsa az, hogy a gyermekeiket segítsék a felnőtté válásban, tanácsokkal lássák el, hogy átvészeljék a nehezebb időszakokat, nos, mint a mostani.

-         Ezt... nem tudom.

-         Tudod, anyudnak apud volt az első szerelme. És ők mindig is megértették egymást. Szóval neki még nem volt szerelmi bánata. Nem úgy...

-         Nem úgy, mint neked?

-         Hát igen. Az biztos, hogy én egy örök vesztes vagyok. Mármint a szerelem terén. A munkában jó vagyok. Szóval érted?

Csak bólogattam. Anya ezt nekem még nem mondta soha. Azt tudom, hogy apummal soha nem veszekednek. De ez új volt. Első szerelem? Azt hittem ilyen nincsen... Nagy levegőt vettem. Nem akartam az ügyről beszélni, sőt, erre a még gondolni sem. De muszáj, leszek. Emmának igaza volt. Vagy előbb, vagy utóbb. Jobban szerettem volna utóbb... de Emma máshogy gondolta.

-         Holnap délben te meg én ezt megdumáljuk. Hidd el, tudom, mit érezel, én sem akartam a csalódásaimról beszélni, magamba temettem, de így jobban szenvedtem. Muszáj voltam, hogy is mondjam, megfelelő eszközökhöz folyamodnom. Akkor hülyeségnek tartottam, de hatásos volt. De ezt majd holnap.

-         De nem kell majd itt lenned holnap?

-         Nem, holnap zárva leszünk. Minden szerdán zárva vagyunk. Az üzletasszonyoknak is kell egy kis pihenés néha. – Nem mintha üzletasszonyként nézett volna ki, legalábbis most ebben a ruhában. Rám kacsintott, majd elengedett. – Na, gyere, menjünk. Van még mit csinálni.

3. fejezet

Egy lépést hátrálva láttam, hogy egy fiú az. Egy nagyon jó felépítésű fiú. A szó a torkomra fagyott. Azt nem tudtam, a tekintetétől, ami szúrós volt, vagy a srác szépségétől. Valószínűleg mind kettő miatt. Azt viszont nem értettem, miért néz úgy rám, mint aki valami súlyos bűnt követett volna el, szinte már gyilkosságot. Megfogta az alkaromat és húzni kezdett a fóliából kifelé. Ellenkezni próbáltam mire jobban megszorította.

-         Most nem fogsz meglógni... te kis... – a hangja dühösen csengett. Miért is?

-         De én...

-         Meg se szólalj. Jobban jársz. – szakított félbe és egy másik fóliába lökött be, itt petúniák voltak. – itt van főnök! Elfogtam. – mondta büszkén.

Csak pislogni tudtam. Emma szint úgy. Én nem értettem semmit. Ahogy láttam ő is rendesen meglepődött.

-         Kit fogtál el?

-         Hát a tegnapelőtti tolvajt. Most is próbálkozott.

-         Micsoda? – a srácra néztem és most tényleg leesett az álam. Emma erre csak nevetésbe tört ki. Jól szórakozott. Én viszont nem találtam szórakoztatónak.

-         Nyugi Jack, ő csak Katy a másod unokatestvérem. Nem hinném, hogy ő lett volna. Egyébként meg megint késtél. Ezt még megbeszéljük. Kérlek, hagyj most magamra Katy-vel.

A fiú arcán csalódottság nyomait vettem észre és mellette valami sajnálom szerűt. Rám vetett egy pillantást majd gyorsan távozott is. Meg is érdemeli, hogy bűntudata legyen, még bocsánatot sem kért. Milyen bunkó!

-         Bocsi Jack miatt. Nem szóltam neki, hogy jössz és még nem látott ezelőtt.

-         Oké, megértem.

Emma csupa zöld ruhában volt. Zöld halásznadrágban és pólóban. A haja fel volt tűzve, és az arca itt-ott földes is volt.

-         Akkor?  Mit kell csinálnom?

-         Ezt nevezem. Nem pocsékolod az idődet. – mosolyodott el, és letörölte a homlokán lévő izzadságcseppeket egy újabb koszcsíkot hagyva a helyén.

-         Szeretném elfoglalni magam... amilyen gyorsan csak lehet.

-         Oké. Akkor keresd meg Maxet, vele fogsz dolgozni. Szerintem őt már ismered. – bólogattam és el is indultam kifelé, amikor a szavaitól összerázkódtam – Akkor majd beszélünk később arról, miért vagy ilyen zaklatott. Anyum mondta, hogy segítségre szorulsz... egy bizonyos ügyben. Én szívesen segítek. Oké?

Megint csak bólogattam és otthagytam a petúniák társaságában. Ismertem Maxet, de még nem beszéltem vele. Remélem azért ő is felismer majd. Bementem a következő fóliába, ahol futó növények sokasága volt. Max ott volt úgy középtájon. Szerencsére felismert.

-         Hé, Katy, hello. – ő egy 50 es éveiben járó férfi volt. Amit tudtam róla az az volt, hogy nem volt családja, minden idejét a munka töltötte ki. Ha nem itt, akkor máshol dolgozott. Ebben lelte örömét, ezért rendkívül tiszteltem őt. Csodáltam is, hogy nem melege. Hosszú nadrág és pulóvert viselt, csodálom, hogy nincs melege, a szemei viszont gondtalanságot és örömet tükröztek. Látszott rajta, hogy szereti, amit csinál.

-         Hello Max. Emma azt mondta, ide jöjjek. Mit kell csinálnom? – kérdeztem érdeklődve. Szeretek virágok közt lenni. Olyan csendes, nyugodt hely. Ők legalább nem okoznak fájdalmat. Nem úgy mint... már a gondolat is fájdalmas. Remélem hamar feledésbe megy még a létezése is számomra. De ismerem már annyira magam, hogy tudjam, 4 év után csak úgy nem tudom majd elfelejteni. Ha el tudtam volna, akkor már megtettem volna.

Max egy locsolót adott a kezembe.

-         Nézd, ezeket a növényeket most ültettem át nagyobb cserepekbe. Meg kellene locsolni őket. Ez megfelel?

-         Tökéletesen. – Nem akartam ellenkezni, ezért beleegyeztem. Viszont nem tudtam meddig bírom majd a jelenlegi fizikai állapotom mellett ezt a munkát. Amúgy meg mit vártam egy virágbolttól, ha nem azt hogy körülbelül 500 növény egyenkénti meglocsolását kell elvégeznem? Ráadásul a vízcsap a fólián kívül van. Ez 100% kimerültséget jelent estére. Ezt nem bántam. Kértem még egy 10 literes locsolót, megkerestem a csapot és elkezdődött a játék. Már a második kör után elfáradtam és még 450 növényt nem is locsoltam meg. Szerencse, hogy nem időre megy a játék. Max közben az újabb öntözésre váró növényeket gyártotta. Épp a harmadjára fordultam ki a fóliából, hogy az öntözőkannákba vizet öntsek, mikor valami hátulról a térdhajlatomat benyomta és én hátraestem. A meglepettségtől a locsolókat is elhajítottam. Valami puhára estem és... nedvesre? Nem értettem mi történt. Csak pislogni tudtam. Belefeküdtem valamibe és egy ismerősnek tűnő szempár nézett rám. Ő is határozottan meg volt lepődve. Mikor észhez tértem gyorsan felpattantam és csak ekkor láttam meg, mibe is estem bele. Egy talicska állt előttem, mellette meg egy srác, aki már kezd nagyon idegesíteni.

-         Istenem, Katy jól vagy? Ez gyors volt.

Közelebb lépve a talicskához láttam annak a tartalmát és éreztem is. Az biztos nem tetszett. Jack végül nevetésbe tört ki.

-         Látnod kellett volna az arcod mikor megláttad a trágyát. – néhány lépéssel a hátam mögé került – Nem néz ki olyan rosszul, csak ne lenne ez a szag! – újra nevetni kezdett, de ezúttal hangosabban. Ezt nem hallgathattamtovább.

-         Ez neked vicces!? Olyan bunkó vagy, Jack! – a fiú elkomorult, furcsa ez a hírtelen történő hangulatváltása. Kicsit meg is lepett vele.

-         Igazad van, bocsi.

-         Mi? Csak ennyi? Minimum lenne, hogy térden könyörögjél előttem!

Most egy sunyinak tűnő mosoly jelent meg az arcán és az állát is simogatni kezdte, ami enyhén borostás volt.

-         Nem tudtam, hogy ennyire bizalmi kapcsolatban vagyunk. Ha szeretnéd – körülnézett – csak keressünk egy nyugodtabb helyet.

Ez már túl sok volt. Arra sem méltattam tovább, hogy egy szót is hozzá szóljak. Egyszerűen hátat fordítottam neki és Emmát kerestem, tud e ruhát kölcsönbe adni. Szerencsére ugyan ott találtam meg ahol hagytam.

-         Jesszus Katy, mi ez a szag? – fogta be az orrát és furán nézett rám – mi történt?

Éreztem, hogy magas a vérnyomásom és a fejem tiszta vörös volt a méregtől. Szín tiszta bosszúra vágytam!

-         Jack történt! Belelökött egy talicska trágyába, és ha ez nem lenne elég, szexuálisan is zaklatott! Már most elegem van belőle! Gyűlölöm!

-         Ez nem így volt. – szólalt meg mögöttem, ami megint váratlanul ért, ezért még jobban elvörösödtem, határozottan zavarban voltam – Katy, te is tudod, hogy véletlen volt. Egyébként is, minek száguldasz? A második állítást... nos, azt nem tagadom. – újra az a mosoly jelenet meg az arcán, amitől más esetben elolvadtam volna, olyan jól illett hozzá, olyan szexi volt... NEM, soha nem fogok ilyenek dolgokra gondolni vele kapcsolatban, még ha igaz is. Katy, te egy nagy barom vagy! De ezt eddig is tudtam magamról.

-         Nos, gyere Katy, adok neked valami tisztább ruhát. – Jack re nézett szúrós tekintettel, ami azt mondta,, vigyázz mit csinálsz haver’’ aminek örültem – Te menj vissza dolgozni.

Emma hangja negyed annyira sem volt szigorú, mint a tekintete, ami persze nagyon zavart. Ennyivel megússza ez a szexi tetűláda? Nem hagyhatom annyiban...

-         Mi? Csak ennyi? Nem kap semmi büntetést? – ezúttal Emma engem jutalmazott a figyelmével.

-         Kérlek, Katy. Nem az óvodában vagyunk. Ez egy növénybolt, egy munkahely, egy nyugodt környezetben. – már csak volt… – Nincs kedvem ezt szétszedni, mert két ,,alkalmazottam’’ nem jön ki egymással. Ez a felnőttek világa, szóval meg kell valahogy oldanotok. Magatok közt. Világos voltam?

Beleegyezésül bólintottam, csak hogy megnyugtassam, amúgy meg nem értettem vele egyet. Ez háború! És én fogok győzni! Kifelé menet még hátranéztem az ott hagyott Jackre, de ezt nem kellett volna. Önelégülten mosolygott, mintha ez lett volna a terve. Ez az ötlet még jobban fellobbantotta az általa érzett tüzem lángjait. Majdnem bármit megtennék, hogy bemoshassak neki. Úgy viszket már az öklöm. Megtetszett neki a srác arca, így alig tudom vissza fogni.  Jack szerencsésnek mondhatja magát, amiért olyan ellenfélre tett szert, aki sok fegyelemmel rendelkezik teste felett. Ha nem így lenne, akkor most a hullaház felé tartana.  Na, jó, nem túlzok, de a korház biztos cél lenne. Vagy miattam, vagy miatta. Ezt garantálhattam. Mikor észrevette, hogy figyelem, kezét a füléhez emelte, kinyújtotta a hüvelyk és a kisujját az ökléből, egy telefont mutatva jelezte nekem, hogy majd felhív, ami persze teljen lehetetlen. Megint csak szórakozik. Nem értem, hogy képzelheti ezt. Minden srác ilyen? Akkor nekem nem kell egyik sem. Tuti jobban járok, mintha a szerelmet keresném. Max-nek teljesen igaza van, hogy ő munkamániás. A munka örömet szerez neki és soha nem csalódik benne. Mennyi esze van! Ez a megoldás. Mostantól kerülni fogom a lehetséges jelölteket és olyanokkal fogok lógni, akik nem kerülhetnek szóba. Hm... Szóval Jack-nek csak hálás lehetek ezért. Ráébresztett arra, hogy miért kerüljem az összes fiút a világon.

2. fejezet

…eleresztett.

-         Akkor én mentem. Majd beszélünk.

Leesett az álam. Most lelép? Ez komoly? Az biztos, ez egy jó nagy pofon volt számomra. Ne ez az, amit nem vártam. Valószínűleg látta, hogy dühös vagyok. Egyik szemöldökét fel is húzta.

-         Most mi van? Mi nem tetszik?

Erre még dühösebb lettem. Egy olyan emberbe szerettem bele, akiről azt hittem, hogy tökéletes? Azt hittem kiismertem őt 4 év alatt.  Amióta elkezdtem a középsulit azóta ismerem. Sok helyen összefutottunk a suliba pl. egyszer a női mosdóban is, ami kicsit fura is volt. Akkor még nem ismertem, de úgy gondoltam ez egy jel. Hogy nekem meg kell őt ismernem. De ez sok volt...

-         Akkor most ennyi? Ezt mire véljem!

-         Most mit vársz tőlem? – tette szét a kezét. Hátat fordított nekem és elment. Le a lépcsőn és ki az utcára.

Lefagytam. Teljesen lefagytam. Úgy megpofoznám magam, ha tudnám, hogy nem fájna, simán megérdemelném. De Így megadtam magam egy olyan embernek aki így viselkedik? Vajon mindig is ilyen volt csak én nem láttam? Ez biztos csak egy álom. Meg akartam mondani neki mit gondolok, hogy csak úgy megcsókol utána meg itt hagy. Meg akartam mondani, hogy most csalódtam benne és nem akarom látni többet. Most törte össze a szívem. Most bántott meg igazán. Utána mentem, de nem értem utol. Túlkésőn tértem észhez. Az utcaajtóból néztem, ahogy a motorján kifordul az utcából és vissza sem néz. Vártam, hátha visszafordul és bocsánatot kér és minden rendben lesz. De nem jelent meg. Nem volt sehol. Csak így itt hagyott. Összeestem a járdára és keservesen sírni kezdtem. Nem érdekelt, hogy látja e valaki. Most csináltam magamból hülyét előtte, megadtam magam, és ez fájt. Megbíztam benne. Azt hittem, hogy ő más. De tévedtem. Csak játszott velem. Most már biztos, hogy eddig is tudta, hogy epekedek utána, és tetszett, hogy egy ilyen naiv csaj vagyok. Csak játszadozott velem. Teljesen világos az egész. Nem tudom meddig voltam odakint közszemlén, mikor anyum kijött, felsegített és bevitt. Nem kérdezett semmit, csak befektetett az ágyba ahol sokáig csak forgolódtam és szenvedtem.

Másnap reggel nem akartam felkelni. Szerencsére hogy nyári szünet volt, így egész nap az ágyban feküdtem és tévéztem. Megnéztem egy csomó filmet, amit meg akartam már nézni hosszú ideje. Bármit megtettem csak ne jusson az eszembe ő. Még egy napot az ágyban töltöttem. Ez idő alatt körülbelül 5-ször ment el motor az utcában és én mind az 5-ször reménykedtem. Reménykedtem, hogy ő az. Azonban mind az 5-ször csalódnom kellett. Harmadik nap anyum nem bírta nézni a vergődésemet. Kihúzott az ágyból és elküldött a másod unokatesómhoz. Neki egy virágboltja volt , azaz csomó fóliája tele cserepes növényekkel. Ígértem neki, hogy majd beugrom, és anyum úgy látta, most van itt az ideje. Ritkán szoktam vele beszélni, nem mintha nem jönnénk ki jól. Csak ő mindig elfoglalt. Hiszen egy üzletasszonynak sok munkája akad. Nagyon semmi kedvem nem volt hozzá. Nem akartam őt is zavarni a negatív energiáimmal. Meg is fordult a fejemben út közben, hogy egy olyan helyet keressek, ahol senki sincs, mindentől és mindenkitől távol. De jó volt ez, így ahogy van. Elmegyek hozzá, segítek neki, a figyelmemet remélhetőleg el fogja terelni. Talán még hasznosabb, mint ha elvonulnék a világ elől, mivel akkor csak rá gondolnék.

20 perc biciklizés után oda is értem. Kívülről egy átlagos háznak tűnt. Semmi kertet nem láttam, csak egy tiszta fehér házat, olyan, mint az utcában a többi. Csak a tábla volt feltűnő, ami a virágbolt feliratot viselte rikító zöld és narancssárga színekben. A biciklimet letámasztottam a kerítésnek. Besétáltam a térkövezett udvarra és le is esett az álam a hatalmas sziklakert miatt. Gyönyörű volt. A világossárga kövek között az apró élénk lila virágok sokasága pompázott, az apró patakocskáról nem is beszélve, ami egy halastóba folyt bele, ahol a tavirózsák nyílásnak indultak. Kérdés viszont, hogy miért lepődőm meg ezen? Hiszen egy virágboltban vagyok. Valószínűleg azért, mert kívül nem láttam semmit és nem erre számítottam. Odabent senkit sem láttam. A kapu nyitva volt, a ház ajtaja viszont zárva. Bementem az egyik fóliába, ahol jóval melegebb volt, mint odakint. Ezt viszont nem bántam. Szétnéztem, sehol senki, csak muskátlik amíg a szem ellát. Mindenféle színben és formában. Talán a következőben megtalálom Emmát. Megfordultam és váratlanul nekiütköztem egy falnak. Legalábbis azt hittem, hogy egy fal az.

1. fejezet

Kisiettem a konyhából.

Nem bírom tovább. Vele egy helyen nem. Reggel még azt hittem ez egy nyugodt nap lesz. Egy átlagos, unalmas nap. Ahogy szerettem volna, az érettségire készülve, igaz nyár van, de egy örök stréber vagyok. Erre viszont nem számítottam soha... pont ő jött hozzám. Pont Ő!!! Pedig már hetek óta azon voltam, hogy elkerüljem őt. A csodás szőke hajával és tengerkék szemeivel. Egy ismerősöm sem néz ki így csak ő. Szóval ha megláttam egy olyan alakot valahol az utcán vagy a suliba, egyből menekülőre fogtam. A szívem kívánsága ellen cselekedtem. Az agyam szerencsére nagyobb hatalommal bír mint az érzéseim, így sikerül elkerülnöm az olyan tetteket, amikkel tönkre tenném magam egy időre. Egyszóval örültem ennek a képességemnek. De ha váratlanul is összefutunk valahol, a szívem a torkomban dobog, a szívverésem szinte a dupláját veri percenként. Mi ez ha nem szerelem? És abban biztos voltam, hogy ő nem viszonozza. Nincs kétségem e felöl. Néhány hónapja a város napján láttam ahogy egy nőt próbált felszedni. És ha az a nő az esete, akkor én nem is létezem számára. A nő teljesen ellentéte volt nekem. Sötét hosszú fekete haj és elragadóan sötét szemek birtokosa volt. Bárcsak elfelejteném azt a pillanatot amikor ők együtt voltak. Borzasztóan féltékeny voltam és teljesen össze is törtem. Azt nem tudom, hogy sikerült e neki, mivel nem tudtam végignézni a jelenetet. Azt a környéket el is próbáltam kerülni, bár a szívem mindig vissza húzott oda. A tudat, hogy ott volt. Csak nem velem volt, és ezt nem is tudom leírni, mennyire fájt. De most itt van nálam... nem ez az első alkalom, mivel 2 éve is sokszor volt nálam, a családomat is ismeri. De most szó nélkül jött el hozzám. Nem számítottam rá, ezért pánikba estem, főleg amikor megláttam a mosolyát ahogy azok a csodás szemei rám néztek. Egyáltalán miért rohantam ki? Nincs értelme bujkálni. A gondolataimban elmerülve észre sem vettem, hogy mellettem áll. Csak mikor a karomat fogta meg.

- Minden rendben van?

Nem mertem megszólalni, inkább csak bólintottam. Láttam, hogy nem győztem meg. A szemében egy másodpercig aggodalmat véltem látni. Vajon tényleg aggódna? Ideje kideríti miért is jött el. Megőröltettem magam, próbáltam úgy megszólalni, hogy közben a hangom ne remegjen meg.

- Miért jöttél?

Nekidőltem a falnak és mélyen a szemébe néztem. Próbáltam felvenni azt a bizonyos pókerarcot. De ebben ö kétségtelenül jobb volt. Ő maga volt a tökéletesség. Számomra ő olyan volt mint Júliának Rómeó, csak kevesebb drámai jelenettel. Legalábbis remélhetőleg.

- Csak... olyan furcsa vagy mostanában. Olyan ... távolságtartó. – közelebb lépett, a szemkontaktust tovább tartva.

Ó, a francba. Észrevette... tényleg kerülöm. Ő úgy olvas bennem, mintha egy nyitott könyv lennék számára. Vajon hol tanulhatta? Én is szívesen jelentkeznék hasonló kurzusra. Hogyan szeressünk ki valakiből, akit tuti nem kapunk meg. Hm... majd rákeresek a neten.

- Én nem is... csak... – és igen. Ettől féltem a legjobban. Elakad a lélegzetem, ha csak a közelében van. És ez által a szavam is. Komolyan, már csak ez hiányzott. A beszámíthatatlanságom. Volt már ilyen. Akkor viszont össze vissza beszéltem, valami világ végéről, rendőr szirénákról meg hasonló szarokról.

- Csak el vagyok foglalva. Tudod, az érettségi meg ilyenek.

A szemében valami ravaszság ült amitől majdnem elájultam. Vagyis ha azt hittem nem lehet jóképűbb, akkor tévedtem. Ez az arckifejezés mindent felülmúl. Komolyan megőrjít ez a srác!!!

- Valóban? Emlékszel, hogy két napja találkoztunk a főtéren? Még egy kicsit sem álltál meg. Éppen hogy Köszöntél. Úgy mentél, mintha késésben lettél volna. Majd láttam, hogy az iskolával szembeni buszmegállónál vagy 30 percig álltál. És ez nem az első eset, hogy elkerülsz. Mondd meg mit tettem? Megbántottalak valamivel?

Istenem! Dehogy bántottál. Te túl tökéletes vagy ahhoz. Soha sem tudsz bántani senkit. Még az ellenségeidet sem. Nem mintha lennének ellenségeid...

- Szerintem valamit félre értesz. Egyszerűen csak nincs semmire sem időm.

- Még rám sem? Nem tudtál volna megállni 10 percre? Csak úgy tudunk találkozni, ha eljövök hozzád?

- Ööööö... akkor sietsz most valahová? Mert most ráérek... ha van kedved. – valószínűleg mindketten tudjuk hogy igaza van. De azt nem akarom elmondani, hogy miért mit teszek. Legalábbis ezt nem.

- Mi az? Most nem kell tanulnod? – összefonta a karjait a mellkasán és kérdőn nézett rám. Miért van ő mindig előnyben? Honnan tud mindent? Várjunk csak...Remélem most az én szememben is látszik az a ravaszság mint előbb az övében. Hehehe... ezt vajon hogy fogja kimagyarázni?

- Szóval? – néz rám még mindig kérdőn, de most én fogom őt kérdőre vonni – te honnan tudod azt, hogy fél óráig ott álltam? És nem ez az első? Csak nem követsz?

Igen és igen. Ez határozottan telibe talált. Hátrált egy lépést. Most ő van szorult helyzetben. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezeket honnan is tudja. Becsukta a szemét és vett néhány igazán nagy levegőt. Majd közelebb jött. Az előbbinél is közelebb. Naaagyon közel. A karomon végig húzta az ő ujját majd a kezemhez érve megfogta azt. Felemelte és a kézfejemre egy gyengéd puszit nyomott.

- Hiányoztál...

Oké. Teljes megsemmisülés. Ez volt a végső leszámolás. Tudja, hogyan terelje a szót. Az agyamnak annyi. Eddig józanul tudtam gondolkodni. De mikor hozzám ért... így, akkor tényleg zárlatos lett az agyam. Vajon füstöl is belülről? Most az érzéseim vették át az irányítást a testem felett. Ez egyáltalán nem jó jel...

- Te is hiányoztál.

A szavaim hallatán valami megcsillant a szemében. Valami lehetőség. Valami, olyan amitől azt hittem ott helyben elrepülök. Nem bírtam tovább. Hozzá kellett érnem. Muszáj voltam. A kezemet az arcára raktam. És talán én csinálhattam? De nem. Tényleg lentebb hajolt. Ez hihetetlen. Most álmodom? Ez egy igazán csodálatos állom. Ilyen boldog is ritkán vagyok mostanában. Tényleg meg fog csókolni? Lábujjhegyre álltam. Nem siettettem a dolgokat. Hagytam hogy ő irányítson. Ezt is csak azért tettem, hogy ne tántorítsam el. De őt nem attól híres, hogy bármit is feladjon vagy félbehagyjon. És megcsókolt. Az ajkunk összeért. Csodás érzés volt. A szívem boldogságtól ugrált és azt dübörögi, én megmondtam én megmondtam. Én is vissza csókoltam, mire a kezét a derekamra rakta, majd átkarolta azt és magához húzott. A testünk teljesen össze simult. Én a nyakát öleltem át. A csókunk olyan intenzív volt, hogy alig tudtam levegőt venni. Nem akartam eltávolodni tőle. Nem akartam megszakítani a pillanatot. De ő ezt tette. Mélyen a szemembe nézett, annak viszont örültem, hogy nem engedett el. Még mindig szorosan ölelt. Csak nézett rám. Bár tudnám min gondolkodik! Sokkal könnyebb dolgom lenne most. Most újra megcsókoljam? Vagy nem? Lehet ő is ezen gondolkodik. De ezt nem vártam. Amit tett, azt nem vártam...

- Nos, akkor nem haragszol?

Nemet intettem a fejemmel. Újra a szemébe néztem, mire elvörösödtem. Az ő arcán egy olyan rossz fiús mosoly jelent meg és ...